Kultúrkörben

Először azt gondoltam, hogy amit mondani szeretnék, körlevélben, csak a barátaimnak küldöm el. Nem azért, mert bizalmas dolgokról írnék, hanem mert ők, akik ismerik a szereplőket, és engem is. Illetve tudják, milyen vagyok én társaságban.
Mondanivalómat mégis közkinccsé teszem, mert nagyon tanulságos a személyiségnek fejlődése szempontjából.
Honnan indultam? Alig egy éve voltam a barátaimnál (a zárszerelősnél, aki egy egész üveg vizet nekem adott, és még a nevemet is ráírta a palackra, és lett nekem saját vizem) ahol, ha jól emlékszem este nyolctól tizenegyig gyakorlatilag én beszéltem. Nagyon okos dolgokat mondtam, a többiek meg nevettek rajta, mert nem értettek. Tizenegy körül kértem egy pohár bort, merthogy gondoltam itt az ideje, hogy kicsit felszabadultabb legyek – társalgási szempontból. Láttam a házigazdán a rémületet, de nem volt ez megalapozott, hiszen a bor töltögetése okán felálltam a székről, és rögtön a helyemre ült valaki, aki átvette a szót, így én onnantól kezdve alig-alig szólaltam meg. Én legalábbis így emlékszem. Az nem érdekel, hogy a barátaimnak esetleg más emlékei vannak a visszafogottságomról. Nem mérvadók, hiszen ők ittak, én meg nem.
És tegnap megérkeztem! Egy másik barátom születésnapján voltam. (Az ismerősöknek írom: a volt tengerész-kapitánynál. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam.) Születésnap okán gyűltünk egybe. Ahogy az lenni szokott, ezzel a volt tengerész barátommal, a társalgás nagy része abból állt ki, hogy ő harsányan piszkál valakit, többek között engem is. Látva ezt, egy kívülálló, sértegetésnek is vélhetné, amit barátom tesz. Én nem érzem sértőnek, hogy folyamatosan viccet csinál különböző testrészeimből, természetesen a hajam színéből és tulajdonképpen bármiből, ami eszébe jut.
Na de tegnap, mit történ?! Két fiú között ültem, egyik oldalamon a harsány kapitánnyal. A két férfiember a fejem fölött, vagy rajtam keresztül beszélte meg, hogy én igenis eredeti szőke vagyok és erre már rég rá kellett volna jönnie a másik fiúnak, nevezetesen az értelmi képességeimet látva, semmi kétség nem fér eredeti szőkeségemhez. Ezen hosszasan röhögtek – meg én is. Majd hozzám fordult régi jó barátom: Reni, olyan keveset beszélsz! És akkor éreztem, hogy mérföldkőhöz értem fejlődésemben. Kevesebbet beszélek, mint egy éve! Na, jó, hogy engem b*szgatnak, és üvöltenek folyamatosan, majd röhögnek rajtam….én meg még nem is beszélek! Gondolhatná bárki, hogy ez árnyalja a képet. Ne gondoljon senki ilyet! A rajtam élcelődő fiú meg is fejtette ezt – hiszen ő is kereste az okát, miért az én szótlanságom? (Na, lehet, hogy ez túlzás, kicsit.) Megoldotta a problémát. Nem iszom, ezért nem tudom felvenni a fonalat. Ezen most is röhögök. Nagyon aggódott a jóember, és próbált kínálni nekem pálinkát, sört, meg pezsgőt –csak azért, hogy értsem őt, őket és beszéljek már többet.
Nem mintha nem próbáltam volna érvényesülni – nem szoktam magam visszafogni – de úgy elég nehéz, hogy minden megkezdett mondatom, első szaván üvöltve nevetnek. Hozzáteszem nem csak velem tették ezt.
Egyébként hihetetlenül jól éreztem magam. Régen nevettem ennyit.
Ma reggel kicsit elgondolkodtam. Ezek az emberek, ennek az országnak az értelmiségi rétegét képviselik. Egytől-egyig diplomás, egzisztenciával rendelkező polgárok. Értelmiségi réteg! Atyaúristen! Csak egy kérdést idéznék ide, amit az új ismerős férfiú tett fel nekem este, több alkalommal: „Áruld már el, b*zdmeg, mi a f*szt csinálsz te ott az OTP-ben?”
Így volt valahogy…értelmiség…diploma…születésnap…

Én viszont kevesebbet beszéltem! Ez az, amit fejlődésnek értékelek, és ebben a közegben, ez nem is kevés!