Tegnap egy váratlan esemény testileg-lelkileg igénybe vett. Még a Kispál utóhatás is elmaradt, annyira nem tudtam semmire figyelni. Na, de ma kérem szépen! Több órás délutáni alvás (éjjel mit fogok csinálni?), csokoládéevés (annyira finom, hogy nem tudtam abbahagyni, amíg el nem fogyott), és kis Woody Allen után, igen jó hangulatban megérkezett a leülepített Kispál-feeling is.
Szóval, ahogy a VHK bekapcsolt, úgy a Kispál kikapcsolt. Igazi közösségi élmény volt, igazi lazulás, szórakozás. Jó nagy fricskát kapott az élet rondábbik oldala és nagy örömmel észleltem, hogy az élet szép! A ringó hajó tökéletesen stabil talajjá vált a számomra. Imádtam ezt az ellentmondást felfedezni!
Amikor el kezdtem pszichológushoz járni a legjellemzőbb életérzésem az elvágyódás volt. Kiszakadni innen, elrohanni a világ végére, a Himalájába. (Mert majd, ott ülve - szélben ülve – jön a nagy szerelem, akinek kellek és egymáshoz bújunk, semmire nem lesz szükségem, mert boldog leszek. Ez volt az alapkoncepció, amit ma kicsit furcsállok, de egy percig nem szégyellek. Ez is én voltam.)
A pszichológus azt mondta, hogy egy ilyen elvágyódós időszakban az a gáz, hogy a környezet vissza akarja rángatni az elvágyódót, azt sugallva, hogy nem egészen normális amiket gondol, és kicsit erőszakosan vissza akarják terelni a való életbe. (Ennek az anatómiájáról tudnék egy kisebb esszét írni, de nem teszem, mert rossz kedvem lesz.) A szakember szerint az lenne a helyes, ha ilyen esetben a kínlódó, menekülő embernek a többiek megmutatnák, hogy van itt helye. Azt, hogy itt a helye. Ennyi. Nem olyan bonyolult.
Mostanában már kezdtem érezni, hogy vannak itt néhányan, akik szerint itt a helyem, de a Kispál koncert volt az, ahol ez megerősödött bennem. Nyitott tenyerét mutatta az együttes: íme, gyere köztünk a helyed. Ez volt a közösségi élmény.
Sajnálom, hogy nem a csapatépítő tréningek és egyéb kényszerből verbuvált társaságok adják ezt nekem. Á! Dehogy sajnálom! Csak vicceltem.
„Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem a tagjának”
A koncert nem klub volt, hanem nagyon színes több generációs társaság, akik egy élményért jöttek össze. Én is odatartoztam. Szombaton. Szombat óta biztosan tudom, hogy idetartozom. Itt a helyem, ezen a bolygón, aminek egyszeri és megismételhetetlen példánya vagyok. (És még sokan mások is.)
Így kerek az egész. És most jól vagyok. (19:01)
Az egyik kedvencemet nem játszották:
Szóval, ahogy a VHK bekapcsolt, úgy a Kispál kikapcsolt. Igazi közösségi élmény volt, igazi lazulás, szórakozás. Jó nagy fricskát kapott az élet rondábbik oldala és nagy örömmel észleltem, hogy az élet szép! A ringó hajó tökéletesen stabil talajjá vált a számomra. Imádtam ezt az ellentmondást felfedezni!
Amikor el kezdtem pszichológushoz járni a legjellemzőbb életérzésem az elvágyódás volt. Kiszakadni innen, elrohanni a világ végére, a Himalájába. (Mert majd, ott ülve - szélben ülve – jön a nagy szerelem, akinek kellek és egymáshoz bújunk, semmire nem lesz szükségem, mert boldog leszek. Ez volt az alapkoncepció, amit ma kicsit furcsállok, de egy percig nem szégyellek. Ez is én voltam.)
A pszichológus azt mondta, hogy egy ilyen elvágyódós időszakban az a gáz, hogy a környezet vissza akarja rángatni az elvágyódót, azt sugallva, hogy nem egészen normális amiket gondol, és kicsit erőszakosan vissza akarják terelni a való életbe. (Ennek az anatómiájáról tudnék egy kisebb esszét írni, de nem teszem, mert rossz kedvem lesz.) A szakember szerint az lenne a helyes, ha ilyen esetben a kínlódó, menekülő embernek a többiek megmutatnák, hogy van itt helye. Azt, hogy itt a helye. Ennyi. Nem olyan bonyolult.
Mostanában már kezdtem érezni, hogy vannak itt néhányan, akik szerint itt a helyem, de a Kispál koncert volt az, ahol ez megerősödött bennem. Nyitott tenyerét mutatta az együttes: íme, gyere köztünk a helyed. Ez volt a közösségi élmény.
Sajnálom, hogy nem a csapatépítő tréningek és egyéb kényszerből verbuvált társaságok adják ezt nekem. Á! Dehogy sajnálom! Csak vicceltem.
„Sohasem lennék egy olyan klubnak a tagja, amelyik elfogadna engem a tagjának”
A koncert nem klub volt, hanem nagyon színes több generációs társaság, akik egy élményért jöttek össze. Én is odatartoztam. Szombaton. Szombat óta biztosan tudom, hogy idetartozom. Itt a helyem, ezen a bolygón, aminek egyszeri és megismételhetetlen példánya vagyok. (És még sokan mások is.)
Így kerek az egész. És most jól vagyok. (19:01)
Az egyik kedvencemet nem játszották:
Hogy is énekelte a Nagyferó? "Elvágyódom messze egy másik világba, egy ugyan ilyenbe csak egészen másba..."
VálaszTörlésÉn is szoktam elvágyódni, de én nem szeretem ha mások mutatják meg, hogy itt a helyem. tisztában vagyok vele :)
Csak néha nem találom a helyem, vagy magam.
Attól még vágyódhatok el...hátha ott is lenne helyem :)
Mondjuk én akkor szoktam elvágyódni, mikor hasztalannak érzem magam, mikor úgy érzem nincs rám már szükség itt. Hátha máshol van...
Profi elvágyódó vagy. Teljesen normális.
VálaszTörlésmegadhatnád a pszichológusod elérhetőségét:-))
VálaszTörlésHa, adsz egy email címet, megadom!
VálaszTörlés