"Hát ilyen a világ!"

Amikor a harmincas éveiben járó ember azt mondja, hogy „hát ilyen a világ, ebben kell élnünk !” – akkor úgy érzem itt a vége. Harmincas éveiben járó ember azt mondja, hogy próbált ő másképp, meg odafigyelve, meg saját úton, de már feladta, mert „hát ilyen a világ”.

Ilyen? Milyen? Mitől ilyen? Tényleg ebben kell élnünk? Legalábbis ilyenben? Fel kell adni? Mit? A pár éve még létező saját utat? A saját gondolatot?  Amennyiben ez tömegesen így van, akkor nyugodtan keresztet vethetünk az „ilyen világra”

A világ tőlünk, emberektől ilyen vagy olyan.  Van külvilág, van külső hatás. Tudom, nehéz naponta felvenni harcot és kitartani a saját, önálló út mellett.

Az is lehetséges, hogy én teszem rosszul, amikor naponta újragondolok dolgokat és naponta hallatom véleményemet, és konfrontálódom a környezetemmel. Meggyőződésem, hogy nincs más út. Tőlem nem lehet olyan a világ, amilyen a „hát ilyen világ”.

Ha nem változtatjuk meg nem ilyenné, akkor olyanban fogunk élni, amit készen kapunk. Igenis hiszek a civil társadalomban, illetve abban hogy ők, a civilek változtatják meg, teszik élhetőbbé a világot. Sokszínűvé, nyitottá, kulturálttá. Csakis azok a civilek jönnek szóba, akik nem adták fel, akik nem nyugszanak bele, hogy „hát ilyen a világ”.

Nincsenek illúzióim: nagyon kevés a saját utat kereső és amellett kitartó polgártárs.

A többség? A többség egy része feladta és betagozódik. Pár év és megkeseredett ember lesz, akitől ellopták a jövőjét. Búsong majd a kocsmában, vagy depressziós hízásnak indult háziasszony lesz belőle, és sosem fogja felismerni, hogy a jövőjét ő adta oda. Prédaként kitette a külvilágának, azoknak, akiknek pontosan őrá van szükségük. Rá, aki már nem gondolkodik, nem akar más úton járni. Akinek elég, ha viszonylag békében van és nem hal éhen. Aki eközben nem képes már az elesettek iránti együttérzésre, ezért a segítségre sem.

Annyi bölcsesség jut eszembe. Ami leginkább ideillik: „Ahhoz hogy valami megváltozzon, valamit meg kell változtatni.” ( Hegel)

Mit kell megváltoztatni?  Aki nyitott szemmel jár és gondolkodik, két perc alatt talál maga körül olyan napi apróságokat, amit megváltoztathat, vagy legalábbis megpróbál megváltoztatni. (Hovatovább – hogy kicsit ezoterikus is legyek – a gondolat teremtőerejét is be lehetne vetni, bárkinek. Akinek van gondolata.)

A többség másik része? Ők jól vannak. Ők azt kapják, amit hinni akarnak, és hisznek is rendületlenül. Gondolat semmi. Kritika nulla. Napi szintű hitbeli megerősítés, pátosz, nagy szavak, semmi tartalom. Könnyen fogyasztható, nem fárasztó. Nekik ez maga a biztonság, az erő mely őket megvédi. Ezt hiszik. Rosszul teszik – szerintem. Igaz, ami igaz erős hitben nagyon nehéz megingatni valakit. Talán nem is kell. Viszont az elvakultság és a kételkedés teljes hiánya megakadályozza a fejlődést. A szellemi fejlődést mindenképpen.

Nem tudom frappánsan átkötni az előzőekhez a következőek. (nem is vagyok író)

Napok óta forgatom a fejemben ezt a köztársasági elnöki szerep – kérdést. Az Alaptörvényben ez vagyon írva: „Magyarország államfõje a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét…”

Tőlem fejezze ki. Legalább ő tudja, hogy mi az? Mármint a nemzet egysége. Szerintem ilyen nincs, nem volt és nem is lesz. Lehet beszélni összetartozásról. Tetszik, nem tetszik, összetartozunk. Összetart minket a határ. Összetart a nyelv. Ennyi. Nem jutott eszembe más, Ráadásul ez az összetartozás egyelőre távolról sem magasztos, inkább kénytelen.

Nagyon szeretnék nemzeti egységet! Meg is fogalmaztam a saját elképzelésem szerinti egységet. Csak abban lehetnénk jövőképesek, ha az egységünket a színességünk, a különbözőségünk adná, illetve az hogy egységesen ezt mindenki elfogadja.  Ahogy a természetben az egyetlen állandó dolog a változás, egy nemzetnél az egyetlen egyformaság a különbözőségek elfogadása lehetne.

Sajnos a világ nem ilyen.