"Levegőt!"

Lehet, hogy alapvetően nagyon rossz úton járok, mikor már-már megszállottan hiszem, hogy a minél szélesebb látókörűség, a nagyobb műveltség, a több ismeret, a több megismerés a nyitja a szabadságnak, a normális, élhető világnak.

Most abban sem vagyok biztos, hogy az emberek többségének ténylegesen igénye van a szabadságra. TGM-nek igaza van, amikor azt mondja, hogy az emberek lemondnak az alapvető demokratikus jogaikról, mert kapnak egy ígéretet a kormánytól (azaz Orbántól), hogy megvédi őket az előre nem látható, ismeretlen bizonytalanságtól. Ígéretet kapnak az állami gondoskodásra. Értem! Értem, mert a bizonytalanság elviselhetetlen, a félelem meg gyilkos érzelem. A meg nem fogható dolgoktól való félelem, a szorongás. A szorongás pedig pszichés betegség. Semmi kétségem a felől, hogy az ország nagy része szorong, tehát kisebb-nagyobb mértékben beteg. Aki szorong nem képes felnőtt, érett döntéseket hozni, hosszú távon nem képes emberhez méltóan élni. Aki szorong, beszűkül. Aki beszűkült, korlátozott. Valahol itt tartunk.  (Meggyőződésem, hogy ezért nem szaporodunk. Nem anyagi kérdés ez elsősorban.)

A szorongást egy hajszál választja el a depressziótól. Nem tudom hol a határ. Azt tudom, hogy én miről ismerem fel a közeledő depressziómat. Nem magamtól tudom, hanem pszichológusoktól. A depresszió elsődleges jele – nálam-, amikor azt érzem, hogy minden mindegy, mert úgysem változik semmi, örök életemre így marad minden. Ezért nem érdemes semmit tenni, lesz, ami lesz. Saját magamat ki tudom rángatni ebből az állapotból. Egy ország meg tudja ezt tenni? Fogalmam sincs.

Azt hiszem az emberek nagy része ennél a hajszálnál tart. A fásultság, a semmit nem tevés, az „úgysem tehetek semmit” hozzáállás deprimált állapot, és ez nagyon kedvez Viktornak. Azt nem hiszem, hogy Viktor ezt tudja. Nem nézem ki belőle. Kihasználja, az látszik.

Ötletem sincs, mi lehet a megoldás, közben lesújtó a véleményem szorongó honfitársaimról, és ettől szégyellem magam. Nem akarom magam felmenteni, de az érzéseimről nem tehetek. Amit tehetek, hogy megpróbálok tisztességes lenni. (Poppertől, szabadon.)

Azt is tudom, hogy én mit teszek a szorongásaim és a meg-megjelenő depresszió ellen. Olvasok, zenét hallgatok, jógázom. Többet akarok tudni a világról, az emberről és magamról. Akarom tudni, mit gondolnak mások. Azt is akarom tudni, hogy tőlem eszmeileg távol állók mit gondolnak.

Tudni akarom, mit gondolt Tolsztoj és Dosztojevszkij, Szerb Antal és József Attila. Tudni akarom, mit gondol Bayer Zsolt és mit gondol Orbán. (Sajnos csak azt tudhatom, amit mondanak, hogy mit gondolnak számomra rejtély). És tudni akarom mit tett, mondott Jézus, Buddha, Lao-Ce és Konfucius)

Ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy a tájékozottság a túlélés záloga. Azt nem tudom – és ez manapság örök kérdés – hogy az embereknek tényleg arra van igényük, amit a tévéből kapnak, és azért kapják, mert ezt „kérik”, vagy nem tudják, hogy mást is lehetne „fogyasztani”?

Amit tudok: én nem kérek az állami védelemből, annak fejében, hogy megmondják miben hihetek, melyik színészt, írót, zenészt szeressem, kivel éljek és hogyan.  Adózó polgár vagyok, a befizetett adóm fejében az állam legyen szíves és szolgáltasson nekem. Szolgáltassa, ami a dolga: utakat, közművet, alapvető orvosi ellátást. Segítse az elesetteket.  

Tartok tőle, hogy az emberek nagy része nem gondol bele mivel fizet a teljesen esetleges állami védelemért?  A rosszabb opció, hogy még tetszik is a sokaságnak: van itt egy ember, ő tudja mi jó nekem, kijelöli az utat és ha nem térek le, akkor biztonságban leszek. Annyira méltatlan ez! Miért tetszik ez? A szorongástól menekít meg sokakat?  

Igaz, ami igaz: minél kevesebb dologról tud valaki, annál kevesebb a kérdése, minimális a kétsége. Ez az optimális egy diktatórikus vezetőnek. Két dolgot kell fenntartania. A hitet és a fegyelmet.

A szabadság nem cél. A szabadsággal baj van. A szabadság is csak olyan lehet, amilyen belefér a diktált hitbe és fegyelembe. Nem választható. Nincs megengedve, hogy a polgár maga döntsön, mert akkor esetleg letér a kijelölt útról. A polgár önmaga által kijelölt utat nem járhat, mert esetleg más életmódban talál alternatívát. Urambocsá’ más kurzusban.

Szóval: nem tudom. Nem tudom, hogy miért van ez így? Ez az igény vagy ez az egyetlen megismert, biztonságot adó lehetőség?

József Attila mindent tudott az emberről. Szerinte a szabadság, ami rendet teremthet. Ehhez a rendhez tanult és felszabadult, nem szorongó emberek sokasága kell.

„Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd, szép komoly fiadat!”

Nem tudom mit gondolt a költő? Azt tudom, hogy a fenyegető diktatúra árnyékában írta.

Hiszek József Attilának. Az én utam egyik kijelölője ő.