Önrevízió

Hajnali gondolataimat revideálom. Nincsen több okos férfi, mint okos nő. Különben is hülyeség ilyenekkel foglalkozni. A férfiak – az okosak – olyat tudnak, amit én nem. Én meg tudok olyat, amit ők nem. Ennyire egyszerű az egész.

Inkább az van, hogy a nőket unom. Azokat a nőket nem unom, akik olyat tudnak, amit én nem. Mivel hosszú fejlődési folyamaton mentem keresztül – és remélhetőleg ballagok még tovább – így tudom mindazt, amit a nők játszanak. Az okosak is. Ez nekem unalmas.

Legszívesebben némelyiket megráznám, hogy ne tegye, amit tesz, mert önmagának fogja a legtöbb fájdalmat okozni, a hülye játékokkal. Én, mint megdicsőült önelemző tudom ezt. Gyakorlatilag önmagamba betegedtem bele, úgy lelkileg, mint fizikailag.

Ezért kijelentek ilyeneket, amilyeneket.

A buta nők tényleg nem érdekelnek, a buta férfiak meg egyszerűen idegesítenek.

A férfiak nem tudnak játszmázni, nem is értik ezt a dolgot, esetleg utólag a homlokukra csapnak: „a francba, engem megvezettek!” Igen ám, de a jól játszmázó nőre sosem lehet rábizonyítani, hogy mit is csinált, mert okos. Arról nem is beszélve, hogy rendkívül jól kommunikálják az érzelmeiket és jól bejáratott évszázados fegyvereik vannak, amit bármilyen helyzetben elő lehet venni. Ilyen klasszikus fegyver a gyerekek kérdése. A másik fegyver az áldozat felmutatása.

A férfiaknak erre nemigen vannak érveik. Nem azért mert buták. Sőt, szerintem van, amelyikük észre is veszi, hogy egy szép kerek játékban szerepel. Gyávák. Nem mernek olyan terepre menni, ami nem az övéké. Az érzelmek erdője számukra félelmetes hely, tele váratlan veszélyekkel, ahol szinte fegyvertelenül kellene eligazodni.

Ahogy a nők ügyesen, okosan meghódították a férfiak területei, úgy a férfiak gyakran meg sem próbálnak odamerészkedni a női mezőkre. Igaz a külvilági elvárások nem erősítik meg ebben őket, gyakran a párjuk sem díjazza ez. A férfinak erősnek kell lenn, hogy ismételjem ezt a frázist. Azért még mindig ott az örök kérdés bennem: miért férfiak írnak gyönyörű szerelmes verseket, festenek hatásos képeket, szereznek zenét stb.?

Hiszem, hogy csak az önmagunkban való elmélyedés hozza meg az eredményt. Ahogy felismerjük a saját szarságainkat, és sikerül annak okait is megtalálni, máris könnyebb lesz erről beszélni. A kérdés az, hogy kinek? Lehet, hogy a párunk nem lesz ettől halálosan boldog. Esetleg úgy néz ránk, mint egy idegenre. Nem baj. Akkor nem egy úton járunk. Legalább kiderül, hogy akivel együtt vagyunk nem a társunk.

Pár hete figyelem magamban a mizantróp énem előbukkanását. Nem akarom nagyon visszafogni ezt, mert biztosan oka van. Igazából nem gyűlölöm az embereket. Nem is szeretem őket úgy általában. Ezzel a kijelentésemmel szoktam meghökkenteni olyan embereket, akik nagyon szeretik a többieket, csak nem úgy viselkednek. Vagy éppen csak a melegeket nem szeretik, vagy csak a zsidókat. Esetleg az alkoholistákat, vagy drogosokat.

A szeretet szóval én csínján bánok. Igen kevés ember az, akit valóban szeretek. Ez nem azt jelenti, hogy a többieket utálom. Még azt sem jelenti, hogy nem szeretem.

Minap kérdezte tőlem valaki, hogy mit érzek, amikor azt mondom, hogy szeretek? Fontos kérdés volt. Soha nem gondolkodtam el ezen. Rögvest alá is vetettem magam egy önvizsgálatnak és megfigyeltem, hogy mi történik bennem, ha azokra gondolok, akiket szeretek. Nagyon érdekes, de nem írom le. (Titkos) Fizikai tüneteket észleltem magamon, aszerint, hogy éppen kire gondoltam. Nálam ez a definíció szeretet dolgában.

Olyan nincs, hogy valakire gondolok, és közben rosszul érezném magam. Ez eredmény, ahhoz képest, honnan indultam.

Különben is Popper óta tudjuk: szeretni nem kell, tisztességesen kell viselkedni! Próbálok.

A mizantrópia mindig élesen kritikussá tesz. Nagyon tudom a frankót és baromira osztom az észt. Szerencsére leginkább itt ezen a helyen. Mennyire jó ez, hiszen amit reggel gondoltam és délután másképp látom, helyesbíthetem.

Tanulságnak a levonása: „never cared for what they know, but I know”