Nyomasztó

Be kellett mennem egy kórházba, mert megtudtam, hogy egy számomra nagyon kedves ismerősöm ott van. Egy pszichiátriai intézményről van szó, ahol a kedves ismerős egyedül van, mert senki nem látogatja.

Rohantam, ahogy tudtam. Biztos voltam benne, hogy semmi baja, esetleg kiborulhatott valamitől. Szorongtam veszettül, míg odaértem. Ott meg aztán kifejezetten féltem, és féltettem őt is.

Barátságtalan, homályos, üres folyosókon bolyongtam mire találtam valakit, aki megmutatta merre keressem, aki miatt jöttem. Elindultam a megadott irányba, de úgy éreztem, sosem találom meg a helyet. Útközben furcsa tekintetű ápolatlan, nagyon sovány emberekkel találkoztam, akik láthatóan jobban féltek, mint én. Számomra az volt az ijesztő, hogy tudtam nem tőlem ijedtek meg, hanem általános rettegés van bennük valamitől. Közben egyre csak mentem és nem találtam őt. Már majdnem visszafordultam, hogy keressek valakit, aki ismét útbaigazít, mikor megláttam egy ajtó nélküli szobában: összetörve, az ágya sarkába húzódva, de utcai ruhában, farmerban és ingben. A szép barna szeme ugyanolyan élő volt, mint mindig, de láttam nem tud megmozdulni. Megszólalni sem. Én sem tudtam felé közelíteni, miközben éreztem az agyamban, hogy hív: menjek, segítsek! Nagy nehezen közelebb léptem, így megláttam, hogy a homlokán van egy kék folt. Nem ütés nyoma, hanem valamiféle festék volt, jelzés-féle. Megijedtem. Mi történt vele? Szólni egyikünk sem tudott, de éreztem a gondolatait: „Ne ijedj meg!” „Gyere, segíts!” „Nincs semmi bajom!” „Csak te vihetsz ki innen!”

Iszonyatos erő volt ez a gondolatátvitel! Minden ijedtségem elmúlt, mert tudtam, tényleg segíthetek neki. Odamentem hozzá, átöleltem.

Másnap egy rendezvényen voltam. Afféle munkahelyi összejövetel, ahol a családtagok is megjelennek, hogy ezzel is erősödjék a kollektív szellem. Nem volt nagy hangulatom az egészhez, amíg meg nem láttam a kedves embert. Ez csak pillanatnyi jó érzés volt, mert már távolról észrevettem, hogy a fiával van, akit a többiek piszkálnak és az apja nem tudja megvédeni, mert őt is bántják. Gúny tárgyává váltak mindketten. Szívszorító volt. Elindultam feléjük – lesz, ami lesz – megpróbálom a konfliktust enyhíteni, bár látszólag semmi közöm az egészhez. Ahogy mentem feléjük, ők egyre távolodtak. Már szinte menekültek, amikor észrevett engem az apa. Láttam a tekintetében, hogy szívesen venné, ha utolérném, de egyszerűen nem sikerült. Siettem, ahogy tudtam, de a távolság nem csökkent. A nagy igyekezetben nem vettem észre, hogy valaki kinyitotta a táskámat és elemelte belőle a pénztárcámat, az irataimat és lakáskulcsomat. Összeomlottam, kiborultam. Vissza kellett volna mennem segítséget kérni, közben ő meg nézett rám, hogy menjek utána. Nem tudtam mit tenni. Sírva fakadtam.

Álmodtam. Sírva ébredtem. Álmokat megfejtettem. Megtartom magamnak.