KÖSZÖNÖM!

Sokadik nekifutásra is képtelen vagyok a költözésről írni.

Elköltöztem. Ez most akkora változás nekem, hogy fel kell dolgoznom. Tele vagyok impulzussal és nagyon fáradt is vagyok. Két hónapja ez tölti ki az életem nagy részét.

Alapjában véve örömteli ez a változás, de a magamfajta mégis csak szorong. Vajon milyen rossz jöhet majd ezután, ha már ez az egész sikeresen zajlódott le?

Úgy döntöttem, hogy engem most kompenzál az élet mindazért, amit az elmúlt években átéltem.

Nem tudok írni a költözés napjáról. Nem tudok írni arról, ami az utolsó napokban történt. Nem tudok írni róla, mert olyan hatalmas érzelmek vannak bennem, amitől egy ilyen bejegyzés nyáltenger lenne.

Annyi baromság jutott eszembe! Leginkább, az hogy mivel érdemeltem ki, hogy a barátaim ennyit segítettek nekem? Hülyeség. Nem kell kiérdemelni. Én is segítek, és nem kell kiérdemelnie egyik barátomnak sem. Azért segítek, ha segítek, mert szeretem őket. Ennyire egyszerű. Nem viszonzásképpen.

Ebből levezettem, hogy talán akkor nekem is azért segítettek, mert szeretnek engem? Ezek szerint lehet engem csak úgy szeretni? Lehet nekem csak azért segíteni, mert én, én vagyok?

Ez nagy tanítás nekem! Egyik frusztráltságom látszik feloldódni. Talán közelebb kerültem ahhoz, aki vagyok. Még akár magamat is tudom majd szeretni? Ez most nagyon közeli állapotnak tűnik.

Elfáradtak miattam a barátaim. Cipelték a könyveimet, bútoraimat, festettek, szekrényt csavaroztak, villanyt és csapot szereltek. Közben nevettünk sokat. Most írjam, hogy milyen sokat jelent ez nekem? Közhely. Igaz.

Azóta is azon töröm a fejem, miként fejezzem ki feléjük, amit érzek? Nem tudom. Miként köszönjem meg, hogy értem tették, miattam tették és nem azért, mert egyszer én esetleg megmondtam egy árfolyamot, vagy kölcsön adtam egy könyvet.

Nem tudok erről többet írni.

A költözést megírom majd egyszer. Vicces lesz, mert vicces dolgok történtek.

Most ennyit tudtam.