Navigare necesse est

Megijedtem. Nem a haláltól, hanem attól hogy beteg vagyok. Mondjuk mániás depressziós. Vagy egyszerűen elmebeteg. Nem vagyok.

Szerdán csak annyit történt, hogy kitört az elmúlt másfél-két év feszültsége. Persze erre mondhatja a külső szemlélő, hogy: hú, de hát másnak is van gondja, mégsem akar meghalni, meg nem sír másfél órán át! Más leissza magát (akár rendszeresen), bekapkodja a nyugtatót, vagy jól bezabál (akár ötször). Azt hiszem jobb ez a sírásos feszültség levezetés – mondom ezt, ma nagyon okosan, és nem mondtam ezt szerdán, szintén nagyon okosan.

Az ilyen cunami-szerű sírás után, mikor visszahúzódik az ár, ott marad a hordalék, amiben ehet bogarászni. A feszültséget elvitte a tenger, de az iszapban sok érdekes dolog maradt.

Kicsit szégyellem magam, hogy ebben az iszapban nem csak én kotorásztam, viszont érdekes dolgot vettem észre magamon.Valami egészen fura erő kirángatta belőlem – nem is először – amit elég mélyen elástam. Fogalmam sincs, miért mutatom meg ezt, nem mintha bánnám, vagy félnék, bizalmatlan lennék, inkább a jelenséget nem értem. Mi a fene, ami ilyen erővel hat rám, hogy még a hordalékomba is beengedek valakit? Ez egészen új tapasztalat magamról. Csak remélni merem, hogy nem lett koszos az illető miközben az iszapos halacskáimat megmutattam neki.

Na, de mire jó a sárban kotorászás, ha nem vesszük észre a tetemeket, vagy a még élő kis csigákat, halakat? Mit találtam? Titokban tartom. A folyamat fontosabb. Ma sem vagyok még kirobbanóan jó hangulatban. Ez a romhalmaz, amit takarítok magamban nem felemelő „látvány”. Felemelő, ami nem sérült bennem. A szeretetre való képességem és az odaadásom. Kevésbé bíztató, hogy elkeseredésem alapvető okát egyelőre nem tudom, hogyan fogom megszüntetni?

József Attilára mérges lettem. Teljesen rendben lévő, hogy élni kell, mert megszülettünk és nem lehetőségként választottuk az újratestesülés előtt. Ott és akkor senki nem kérdezi meg (szerintem), hogy: Na, te lélek, akarsz-e élni a lehetőséggel, hogy újraszületsz, vagy még kóvályogsz itt egy darabig? Nem kérdés, hiszen amikor ez kérdéssé válhat, akkor két választási lehetőség van: nirvána, vagy önként választott földi lét, önként választott formában, segítő szándékkal. A választás, csak a megvilágosodottaknak adatik meg. Nekünk tanulóknak, élni kell! Akkor József Attila, miért választotta a vonatot? Tudta, hogy „kell” élnie. Nem azt írta, hogy élni kell vagy lehet öngyilkosnak lenni.

Már nem haragszom rá. Folyamatosan gondolkodom ezen az egy során. Még az is lehet, hogy teljesen félreértem. Habár a vers, a zene, a könyv, a festmény mindenkinek azt jelenti, amit benne képez. Így leszögezhetem: nem tudom megmondani, mire gondolt a költő, csak érzem, hogy olyasmire, amire én.

Fenntartva a bennem lévő fájdalmak meglétét és elkeseredettségem okát, ma úgy látom, hogy semmiért nem adnám oda az örömeimet, ami a keserveim kontrasztjában igen éltetőek. Ezzel együtt még mindig azt gondolom, az élet nem biztos, hogy nekem való találmány. Az agyátültetés az sokkal inkább nekem kedvezne. Ez is egy csapda, mert ha eszembe jut a Virágot Algernonnak, akkor be kell látnom: nem biztos, hogy boldogabb lennék egy kevésbé érző, gondolkodó személyiséggel.

Tehát egyelőre maradok így, ahogy vagyok, folyamatosan változva, mert együtt létezem a világegyetemmel –ahogy mindenki más is. Maradok, így egy erős tőkesúllyal, ami biztosítja számomra, hogy ne boruljak fel az én szépen csordogáló folyómon, még akkor sem, ha vihar tör ki. Olyan erős tőkesúlyom van, hogy ha valaki beszállna mellém és ide-oda rángatná a hajómat, akkor sem kellene félnem, félnünk, hogy borulunk.

Lehet, hogy hajózási társaságot kellene alapítanom? Kétszemélyest.