Lehet, hogy élni kell?

Meghalt. Sokan nem értik, sokan igen. Sokan mondják: „hiszen mennyire hitt a karmában!”. Sokan mondják: „szeretett élni”. Sokan mondják: „minden apró örömből merített.” Sokan mondják: „várható volt, annyiszor emlegette a halált.” Sokan mondják: „lökött volt.” Sokan mondják: „gyáva volt.” Sokan mondják: „nem gondolt a gyerekére”. Kevesen mondják: „bátor volt”. Sokan keresik az okokat. Kevesen teszik fel a kérdést: volt-e az életének oka?

Rövid ideig hiányozni fog pár itt maradónak, de űr nem marad utána. Nem létével problémák sora szűnik meg.

Sokan mondják: „Már olyan jól volt, túl a pánikon is. Vidám volt, jött-ment, barátai voltak.”

Rohadtul nem tud senki semmit! Senki nem tudja, vagy csak nagyon kevesen, milyen az, amikor zokog az ember, miközben ír, és nem lehet abbahagyni. Sem a sírást, sem az írást. Senki nem tudja, mert nem mutattam, nem mondtam, hogy nagyon hosszú ideje körözök a gödör körül és nem tudom eldönteni, hogy beránt-e valami és megvárjam-e, vagy ugorjak magamtól. Senki nem tudja, mert elhazudtam mindenki előtt, hogy az összeomlás szélén állok, álltam,mert már íme: összeomlottam. Senki nem tudja, milyen félelmek gyötörnek, mert nem mondtam el senkinek. Sokaknak elmondtam sok minden, egyvalakinek sokkal többet, mint bárkinek egész életemben. Figyelnem kellett volna, hogy ez az omlásom kezdete. Senki nem tudja, mekkora erőfeszítés számomra az élet, ahogy azt sem tudja senki, pedig ezt mondtam már némelyeknek, hogy az apró örömökért élek, mert alapjában véve iszonyú boldogtalan vagyok.

Mindent tudok, mindenre tudok idézetet, mindenre tudok hivatkozást könyvekből, csak élni vagyok képtelen. Megölnek az érzelmeim.

Senki nem tud rólam semmit, hiába a nyitottságom. Ezért fáj, és igenis FÁJ, amikor megítélnek, címkéznek. Azért mert itt is pofázok, írom, mi történik bennem, meg körülöttem?

Ez még csak a felszín. Elmondanám, szívesen mi van a felszín alatt, de itt nem. Soha. Nincs kinek? Talán lenne. Nem hiszem, hogy bárkit igazán érdekelne.

Mert én olyan rohadt érdekes vagyok! Meg erős is vagyok! Meg okos is! Szép sosem voltam, de ehhez a töménytelen sok remek tulajdonsághoz ez már kifejezetten túlzás lenne.

Ez egy poszt traumatikus összeomlás. Mert ezt is tudom, hiszen okos vagyok, meg ismerem már magamat, mert világbajnok önelemző is vagyok. Csak életre vagyok képtelen. Mert nincs oka az életemnek, még akkor is ezt mondom, ha Buddhát cáfolom. A poszt-nak az előzményét is tudom. Években mérhető. Elfáradtam. Nem akarok már elemezni, nem akarok okosodni, érteni, és nem akarok érezni sem. Nem tudom, hogy élni akarok-e? Nem tudom, hogy van-e értelme tovább gyakorolni ezt, amit életnek nevezünk, hiszen hosszú ideje nem megy nekem. Én mondom ezt, aki tisztelem az életet. Állatot sem eszem, ezért. Egyetlen dolgot nem tudok: a saját életemet tisztelni.

Nem vagyok helyemen. Nem vagyok a helyemen? Dehogynem! Ennél már csak egyetlen jobb hely van a számomra: szétszóródni a Himalájában. Én a helyemen vagyok, ebben a létformámban, csak… és nem fogom leírni. Soha! Tudom mi az, ami segítene, pontosan tudom mi az, de nem megy. Mindent megpróbáltam, többször többféleképpen. Nem megy. Mert azt is tudom – kielemeztem, hosszú évek alatt – mi végre én e világon? Mégsem megy, és tehetetlen vagyok.

Engem ne sajnáljon senki! Nem vagyok sajnálatra méltó, nem vagyok hülye. Tudom, hogyan jutottam el eddig, tudom az okokat, tudom a szerepemet benne és: TUDOM, MI SEGÍTENE!

Mondom, hogy nem megy!!!!

Végiggondoltam ezerszer mindent. Egyetlen dolog akadályoz: én magam.

Nem őrültem meg, nem leszek öngyilkos és nem vagyok depressziós. Nem szorongok, hanem félek. Pontosan tudom mitől. Élni nincs kedvem, mert nem tudok. Tudok szeretni. Összeomlani is tudok. Ebből mit lehet építeni? Életet semmi esetre sem. Megyek tovább és gyűjtöm az örömkavicsokat. Nincs más választásom. Ha nem lennék, lenne ott öröm? Nem jobb a rizikós bizonytalan, mint a biztos szar? No? Mi erre a válasz?

Innen küldök a kozmoszba egy kívánságot, hátha segít nekem. Ima a’ la Renáta:

Örökké változó, de egyetlen állandó, végtelen erő, aki bennem, vagy és akiben én benne vagyok, kozmikus energiád segítsen nekem egy utolsó nekirugaszkodáshoz, ami képessé tesz engem tovább élni, ami az életemhez immár elengedhetetlenül szükségesnek látszik!

Képes vagyok a boldogságra is. Nagy kincs! Képes vagyok örömszerzésre. Ez is nagy kincs. Képes vagyok szeretni! Még nagyobb kincs! És képes leszek, holnap felkelni és elkezdeni a napot.

Nyilvánvalóan József Attila mondja el jobban, szebben, rövidebben:

"Repedt kályhámon macska ül -

ne hadd, hogy szomorú legyek,

ne hadd motyognom félszegül

hogy élni kell és nem lehet."

(ezt a bejegyzést nem olvasom el, mert nem bírom el még egyszer…tele lesz hibával…ahogy én is…ez az én blogom….legyen olyan, mint én)