SMS

Tegnap ültem az osztálytalálkozón és nagyon elgondolkodtam, mennyire fura, hogy rosszindulatot csak női arcokon látok. Érdekes, hogy szinte meg sem kellett szólalnia senkinek, mindenkinek ott volt az arcán, a tekintetében hogy hol is tart? Nem a karrierjében, hanem emberi minőségében. Fura volt a családanya, aki oly szinten primitívvé vált, hogy nem hittem a szememnek! Ő konkrétan visszafejlődött, de legalábbis megrekedt. Ez még nem is érdekelne, de ehhez még a roppant magabiztossága egyszerűen félelmetes volt! Két mondatot beszéltem vele, de később próbáltam figyelni a gesztusait. Nem cáfoltak rá mondandójára.

Ami kicsit szomorúvá tesz, hogy ezen a szűk körön belül is élesen látszott mindaz, amit a nőkről és férfiakról gondolok, és néha ideirkálok.

Arról a jin-jang dologról van szó. A nők valami érthetetlen oknál fogva kitömték a zsebüket a bölcsek kis kavicsaival – így érkezetek. A beszélgetések során kirajzolódott az áldozati szerepkör, amit már sokuk valószínűleg régóta gyakorol és természetesen a férfiak azok, akik miatt áldozattá váltak. Kemény, távolról sem nőies attitűdöket láttam.

A fiúk megleptek. Sokukkal hosszan beszélgettem. Mivel engem valóban érdekelt mi van velük és én itthon hagytam a bölcsek kövét, két perc alatt megnyíltak nekem és – lássatok csodát! – érzelmekről kezdtek velem beszélgetni! Valahogy az ő vonásaik nem voltak kemények, pedig a tesztoszteron náluk van.

Nem örülök ennek. Annak viszont örülök, hogy bizonyítva látom: ha a nő nőként próbál viselkedni, és átadja az érzelmek területét a férfinak, akkor bizony a férfiszívesen elfoglalja azt. Ki-ki a maga habitusának megfelelően.

A fordítottját is megtapasztaltam. Okos fiúkkal beszélgetve, hagytak nekem is helyet, hogy racionális témákról beszéljek és nem legyintettek, hanem odafigyeltek rám.

Lassan már ott tartok, hogy a nőket sem értem.

Persze az lenne a nagyon izgalmas, ha én is tudnám: rajtam mit láttak? Beszéltem sokat, meg nevettem is még többet. Azt megtudtam, hogy miként láttak régen és örülök, hogy sprőd kamaszságom nem hagyott mély nyomokat az osztálytársaimban. Annak kifejezetten örültem, hogy többen úgy emlékeznek rám, hogy nem tartoztam semmilyen körhöz és kívülről figyeltem a dolgokat, no persze éles kritikával élve minősítettem is, amikor úgy gondoltam. Szerintem ez jó. Az kifejezetten érdekes, hogy egyöntetűen valamiféle nagyon magabiztos, határozott és stabil képet őrizgetnek rólam. Az osztályfőnököm nem, ő jobban ismert. Hála az égieknek, ezek szerint jó bonyolult vagyok. Ez még mindig jobb így, mintha két szóval lehetne engem jellemezni.

Egy dolgot biztosan láttak rajtam – akiknek volt erre szemük. Este tíz körül megnéztem a telefonomat és láttam, hogy kaptam egy sms-t. Ekkor kérem szépen az addigi, ihaj-csuhaj jókedvem százszorosára fokozódott. Olyannyira, hogy felpattantam és kirohantam, mert úgy éreztem nem férek a bőrömbe. Ténykérdés: rajtam minden meglátszik, és nem is akarok ez ellen tenni. Jó így, ahogy van. Védve vagyok a hazudozástól. Aki figyel kicsit mindent láthat rajtam, beszélnem sem kell. De beszélni azért fogok továbbra is! A kettő együtt meg lehet, hogy nagyon sok. Aki viszont okoska tudja, hogy a sokból sokat lehet adni. Én meg olyan odaadós típus vagyok. Keveseknek sokat.

Mi volt az SMS? Öröm volt az SMS.