Klub

„Azok, akik a gyerekükért élnek. (ha úgy érzed, hogy a gyermeked az életed, csatlakozz !)" Kérem szépen, ez egy klub az iwiw-en.

Anyák napján eszembe jutott néhány dolog, de nem írtam le. Mert csak.

Ezen a klubon viszont elámultam. Számomra ez negédes és álságos, de kétségkívül tetszetősen hangzó dolog. A külvilág számára. Megint az a fránya külvilág!

Milyen az, aki a gyerekéért él? Sok más részét tekintve: halott. Arról nem is beszélve, hogy előbb-utóbb megfojtja a gyerekét.

A gyerek vendég a háznál. Nem értünk van, és mi nem érte vagyunk. Az ember – legyen az apa, vagy anya- ennél jóval összetettebb személyiség kellene, hogy legyen. A szülő is gyereke valakinek, szerelme valakinek, szomszédja, barátja.

A gyerek nem várja el, hogy a szülő érte éljen. Az ilyen önmagát feláldozó szülő önző. Önző, mert nyilván ezért az áldozatért, majd hálát vár, amit soha nem kap meg. A gyerek számára a legfontosabb, hogy szeressék. Tud-e, egy olyan szülő szeretni, aki az egész életét beáldozza a gyerekének? Nem hiszem. Jól szeretni teljes ember tud, akinek van saját élete, aki önmagát is szereti, aki nem áldozatként jár-kel a családban.

A gyereknek mégiscsak az a dolga hogy felnövekedvén leszakadjon a szülőről. A szülőnek meg az a dolga, hogy ezt a legjobb tudása szerint elősegítse.

Mi lesz azzal a szülővel, aki a gyerekéért él? Hogy fogja az elengedi a gyerekét? Ilyenkor jönnek, majd a zsarolós játszmák, amikor - leginkább az anya – előadja az „egész életemet neked áldoztam”, „nem ezt érdemlem tőled”, „hálátlan vagy” műsorokat, durvább esetben állandó rosszulléteket szimulálva. Az ilyen szülő végletesen önző, ráadásul önmaga is gyerek még.

A gyerekért élő szülő miután a gyereke valamilyen módon kikerül a családból, nem tud mit kezdeni az életével. Megpróbál majd beleszólni a felnőtt gyerek házasságába, mondhatni tovább is éli a gyereke életét, mert sajátja nincs és nem is volt.

Persze, hogy a gyereket el kell látni. Segíteni kell, tanítani. És – ismétlem – elsősorban szeretni. Egyetlen okból: egészséges lelkű, önálló felnőtté váljon. A gyerek nem várja el, hogy a szülő boldogtalan legyen, mert ő létezik. Én tudom. Illetve, amit én tudok, hogy soha nem voltam hálás, azért mert a szüleim miattunk nem váltak el. Felnőttként leginkább számon kértem apámat emiatt. Anyámat már nem tudtam megkérdezni.

Az értem és a testvéremért élő szüleimtől menekültem. Nem hálát éreztem, hanem dühöt. Ma is haragszom, amiért nem volt szeretetteljes, nyugodt légkör körülöttem, de főleg azért haragszom, mert sem anyám, sem apám nem volt boldog és sokáig úgy éreztem, hogy ennek én vagyok az oka. Hiszen miattam nem váltak el.

Van ennek értelme? Inkább próbálták volna megtalálni a saját életüket és szerettek volna minket külön-külön! Biztos hálátlannak tűnik ez az egész. De, mégis! Az én életemről is szó volt! Meg a testvéreméről. Egyetlen dologban biztos vagyok: nagyon komolyan és őszintén gondolták, hogy jót tesznek velünk. Tényleg miattunk tették tönkre az életüket. Ezt nagyon sajnálom.

Szóval óvatosan ezekkel az én a gyerekemért élek jelszavakkal!

Szeretem a lányomat. Nem érte élek, ahogy ő sem értem. Mindketten tudjuk: elválaszthatatlan szál köt össze minket. Ennek a szálnak nem áldozat a neve. Ez a szál bármilyen távolságra képes nyúlni és sohasem szakad. Én ennyit tudtam adni a lányomnak. Önmagamat nem. A lányom ennyit tudott adni nekem, de önmagát nem.