PSDX

Olykor elfáradok lelkileg. Most is. Rengeteg impulzus ért rövid idő alatt. Van jó is. Erre nagyon koncentrálok, mert bármennyire fárasztó is érzem, hogy ez jó nekem. (Egyszer majd megkérdezem pszichológus barátnőmet, miért van az, hogy a nagy pozitív hullámok idején rosszul alszom? Rossz érzések nem zavarnak az alvásban. Szerintem ez fura.)

Tudom, hogy nem szabad olvasni. Ezen kívül nem szeretem az idézgetést. Főképp, ha önmagával kapcsolatban idézget valaki. (Azért most nem fogom átírni az iwiw adatlapomat.)
Az idézgetés akkor jön elő nálam, amikor nem tudok vitatkozni az idézett emberrel. Mondhatni, nincs saját gondolatom, hanem elfogadom az övét, ezért használom. Lehet, nagyon sekélyes ez - sekélyes vagyok. Persze mennyivel jobb lenne, ha nekem lennének korszakalkotó felismeréseim és én mondanám meg a világnak a nagy okosságokat. Talán azért nincs ez így, mert nem vagyok okos.

Így vagyok mostanság, és fenti gyarlóságom miatt folyamatosan Poppert idézgetem magamban. Szeretni kell? Amit ő ebben az írásában mond, egyértelműen alkalmazható egy, a környezetemben lévő jelenségre. Nem is az a fontos, hogy nem kell szeretni valakit. Nem lehet, ha nincs az érzés. Az érzéseiért nem felelős az ember. A viselkedéséért igen. Ami nagyon fontos: nem lehet valakit kitaszítani, nem lehet valakit semmissé tenni.
Jelenleg nem engem utál, aki utál. Nem rólam van szó. Annyiban vagyok érintett, hogy elfáraszt a parttalan, sehova sem vezető tömény utálkozás. Nekem ezzel nincs dolgom, szeretném, ha nem lenne. Mégis hat rám, olyan embereken keresztül, akiket szeretek.

Nem írnék erről, ha nem lennék érintett. Mégis leginkább azért írok, mert pontosan tudom, milyen érzés gyűlölni. Magas színvonalon utálkoztam annak idején én is. Olyan profin csináltam ezt, hogy összességében utáltam mindenkit, és szerettem 1, azaz egy embert.
Mikor elhagytam az életem utálkozós periódusát, elvesztettem valamit. Hirtelen ott álltam üresen, nem volt érzelmi készletem, illetve azt hittem, hogy nincs. Szerencsére megvolt, csak jól be volt dobozolva valahol a lelkem mélyén. Félelmetes volt kinyitni a ládikát! Annak idején ezt úgy fogalmaztam meg, hogy lerobbant a lelkemről egy erős csonthéj. Kezdett kiáradni egy csomó újszerű érzés: szeretet, elfogadás, türelem, nyitottság. Egyértelmű, hogy ez a nagy áradás is elsodort. Ez sem volt élhető állapot, és erősen torzított is. Abban a szakaszban kezdtem el a világot szeretni. Mindenkit. Olyan hippisen. Rét, virágok, madarak, szerelem, béke, mosoly. Idétlen dolog ez, még akkor is, ha ma is hajlamos vagyok ringatni magam efféle ábrándokban. Erről az útról is Popper terelt kicsit a közép fel. Olvastam tőle, hogy az szeret mindenkit, aki egyet nem tud szeretni. Azaz: nem tudok szeretni, ezért szeretem az egész világot. Azt hittem megüt a guta! Hogy mondhat ilyet Popper! Mikor itt vagyok én, aki lám más vagyok! A nagy francot! Szép lassan rájöttem, hogy mélyen igaza van. Mondjuk, az sem volt egyszerű, amikor önmagamat szembesítettem ezzel, hiszen mégiscsak egy álságos világképre utal az ilyen attitűd. Viszonylag rövid idő alatt többszörösen estem darabjaimra, és a továbbéléshez nem volt más utam, mint összerakni valamit abból a készletből, aki vagyok. (De, ki vagyok én? Ennek keresésére kezdtem ezt a blogot, oszt’ lám még mindig nem tartok sehol sem.)

Jelen helyzetben a következőkre jutottam. Kritikus leszek, megmondó és irtózatosan szubjektív. Ahhoz, hogy tisztességesen viselkedjünk azokkal, akiket nem szeretünk, intelligencia kell. Tudás, tapasztalat, nyitottság, értelem. Ezeket pedig leginkább magunkból kell előkotorni. Nem lehet megtanulni könyvből. A könyvekből magunkra ismerhetünk, és lehetünk dühösek is akár, emiatt. Az útra akkor lépünk, ha az olvasott gondolatok megtermékenyülnek. Ehhez meg az egyén kell. Annak ellenére, hogy én itt, nyilvánosan „önelemzek” és kiteszem ide, amit érzek, gondolok, nem hiszem, hogy ez a helyes út. Elég, ha a felismerést önmagunkban tesszük. Nem kell nyilvánosan arcon köpni magunkat. Én is először magamban tettem ezt, majd leírtam. Ez az én utam. Mégis motoszkál bennem valami: amikor ráébredtem kisebb-nagyobb rondaságaimra, azáltal vált mindez hitelessé önmagam előtt, hogy mertem kimondani.

Mi a tisztességes viselkedés? Erre is Popper adja a legegyszerűbb választ, egy zsidó mondás által. „Ha a te ellenséget éhezik, adj neki enni. Ha szomjazik, adj neki inni.” Szeretni nem kell – teszi hozzá Popper. Ennyi, és nem több. Az utált személlyel ezáltal még nincs kapcsolatom, nem érint meg, nem befolyásol, de emberszámba veszem. Ennyi a dolgom, az ellenségemmel.

Szóval: fáradt vagyok. Úgyis mondhatnám: halálosan unom. Azt is mondhatnám: mérgezve érzem a közegemet. Tudom, ez durva így. Kérdem: az utálat nem durva?
Úgy érzem védekeznem, kell, mert viszi az energiámat, még úgyis, ha nem én vagyok a célszemély. Egyszerűen rosszul esik a lelkemnek. Valami olyasmi ez, mint amikor az ember fázik, és összehúzza magát, vagy bebújik egy meleg pulcsiba. Védi magát a külvilágtól. No, imígyen vagyok.

Van még itt valami, ami nagyon meredek gondolat, de most már leírom: egy életem, egy halálom. A nők, azok, akik fájóan tudnak utálkozni. Vagy nekem van hatalmas szerencsém és nem találkoztam még olyan férfival, aki magas szinten tudna gyűlöletet rezegtetni, vagy elfogult vagyok. Vagy idealizálom a nőiséget, amit alapvetően isteni csodának tartok, az ezer és egy titkával, a befogadás misztériumával, és ezért kontrasztos a nők gyűlölködése.
Van egy barátom, aki magányos. Nincs egyedül, de nincs normális kötődése sem. Indokolt lenne, hogy gyűlölet legyen benne. A legdurvább, amit hallottam tőle, hogy nem szereti az embereket. Szépen, halkan mondta ezt. Nem szikrázott a szeme, nem kapkodta a levegőt. Kijelentette.
Az is igaz, hogy a nőket a férfiak védik meg egymás gyűlöletétől. Engem is férfi védett és véd is a felém irányuló utálattól.( ez is lehet egyéni szerencsém) Miért van ez? Lehet, hogy a férfiak egyszerű konfliktuskerülése? Nem tudom, de ha így van, akkor is áldásosnak tartom.

Itt az ellenpont: szeretet. Teljesen rendben lévő dolognak tartom, hogy nem nyilvánul meg a külvilág felé, olyan intenzitással, hogy mindenki lássa. Intim dolog. Az utálat meg teátrális, és támogatást is vár. A szerelem, szeretet nem vár külső alátámasztást. Azért itt van egy kis fenntartásom. Azt érzem, hogy a férfiakat nem a gyűlölettől kell félteni és meleg pulcsiba öltöztetni, hanem a szeretettől. Részemről nagyon visszafogottan próbálok megnyilvánulni, mert azt hiszem, hogy a férfiak félnek az ilyesmitől. Azt is sejtem, miért? A nők nagyon jól tudnak ezzel operálni. A nők nagy játékosok, és nem csodálom, ha egy-egy férfi nem tudja, vagy nem meri elhinni, hogy amit lát, hall – mint szeretet megnyilvánulás – az őszinte. Sajnos nagyrészt igazuk van. Mégiscsak igazságtalan hogy a nők játszmái miatt, kell nekem vigyáznom, nehogy elijesszek egy-egy férfit. Bizonygatni meg baromság, ahogy a szeretetet sem lehet bizonygatni és elvárni annak folyamatos bizonyítását. Annál nincs szánalmasabb, mint bizonygatni, hogy amit mondok, azt úgy gondolom, érzem.
Megoldás: nyitottság, elfogadás, intelligencia, tudás, tapasztalat. Férfiaknak korrepetálás: bízni a saját érzéseikben, támaszkodni arra, hogy azok nem csalnak, és ezzel egyidejűleg, néha eltenni a józanészt. De vegyék elő, amikor szükség van rá! Józanész hiányában a nőkkel még az is megtörténhet, hogy a világvégére készülve, becsomagolják az alapozót, a mobiltelcsit, epilátort, és nem marad hely a bozótvágó késnek, elemlámpának. (Nem tudok többet felsorolni, mert nő vagyok.)

Jó kis terápiás gyakorlat volt ez ma reggel! Pedig azért ültem ide, hogy megírjam: megalkottam a PSDX mutatót. Personal Spring Depression Index. Ez mutatja, hogyan változik a búbánatom tavasszal? Tegnap este emelkedő tendencia volt: hetven százalék körül. Ma reggel, nyitáskor harminc százalékra esett vissza. Kicsit hektikus a görbe, de ez sokkal jobb nekem, mint a tartósan magas mutató.
Igyekszem tartani a harminc százalékot, de ma még megyek emberek közé, így lehet, hogy estére emelkedik a görbe. Majd eladok jó sok szorongás-papírt, és veszek még több nevetés-részvényt.