"Néha visszatér még, ugyanúgy egy régi félelem..."

Érzek valamit, amihez régóta nem volt szerencsém. Nem merek örülni neki, mert félek a csalódástól. Pedig itt és most kijelentem, hogy nagyon régen vártam erre. Most, hogy itt toporog a küszöbön kicsit megijedtem. Igaz-e ez, vagy majd jön a feketeleves? Tényleg lehetek végre picikét felszabadult? Merjem ezt érezni? Tavaszi bezsongást? Éééén???

Régóta az van velem, hogy az első tavaszi napsütéssel egyidejűleg, én beborulok. Nem egyszerű rosszkedv vesz rajtam erőt, hanem a mindennapos sírás, teljes elkeseredés és – mi tagadás – az életkedvem is elhagy. Mások ilyenkor kiragyognak, meg mosolyognak, örülnek a jó időnek. Én nem. Igaz már tavaly is két hét alatt lezavartam ezt a tavaszi depresszió dolgot. Most nem merem elhinni, hogy idén még csak meg sem érintett, pedig már itt lenne az ideje – ha az előző évek történéseit nézem.
Nincs bennem különösebb öröm sem a tavasz közeledtével, de a búbánat is elkerül.
Tiszta hülye vagyok. Most aztán tényleg örülhetnék, hogy sikerült ezt is legyőznöm, ehelyett szorongani kezdek, azon, hogy most biztos-e ez? Tényleg nem fogok idén sírni, mikor mások széles nagy boldogságban róják az erdei utakat?
Annál is inkább egy barom vagyok, mert egy hónapja dolgozom ezen, azaz erősen koncentrálok arra, amit pozitívan láthatok a tavaszban. Úgymint: felvehetem a tornacipőmet, a farmerdzsekimet. Jó a madárcsicsergés, meg majd lehet menni szabadtéri koncertre, meg kiülni a partra és a hegyre.

Ekképpen kezdtem szorongani, attól hogy hol marad a szorongás, miközben néztem Jack-Jack klipeket. Köztük rátaláltam valamire, ami sokkal élvezhetőbb formában megfogalmazza, amit érzek. Eldöntöttem: elengedem, ami nem kell, elsősorban a szorongást. Egyelőre a tavasz-ügyi szorongással kísérletezem, mert van még néhány itt raktáron. Jó lenne őket szépen sorban kitenni a meleg napsütésbe – hátha elégnek. Én meg felszabadulok.