Jelzőerdőírtás

Tegnapi nagy jókedvemben kihagytam az új furcsaságaim közül egyet. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen vasárnap este, egy vita közben annyi címkét kaptam, hogy nem győztem őket magamra ragasztgatni. Nem elfelejtve azt a szempontot, hogy a korábbi címkék is sok helyet foglalnak el rajtam, így a nagy címke-dobálásban nem volt elég elkapkodnom őket, hanem még szabad felületet is kellett találnom, hogy elférjenek az újak.
A vitából nem lett semmi, mert az érveimre, mindig egy jelzőt kaptam válaszul. A végén már kifejezetten élveztem, hiszen ritkán tapasztalt furcsasággal találkoztam. Vitázni érvekkel szoktam. Jelzőkkel még nem próbáltam. Érdekes volt.

És a kimaradt címke: ÖNTÖRVÉNYŰ. Ideírom mit jelent ez, az értelmező kéziszótár szerint. (Csak tárgyszerűen, semmi önállóskodás!)

„ Önmaga sajátos törvényein felépülő; autonóm.”

Ez igaz is lehetne, ha nem lenne annyira bonyolult. Vannak „öntörvényeim” – kétségtelen. Rendszeresen verem is a fejemet a falba miattuk.
Példázatot fogok itten alkotni, hogy ábrázoljam autonómiámat.

Mondjuk, történik velem valami, amiben érzelmileg is és racionálisan is érintett vagyok. Ezt bonyolítja, hogy tegyük fel: még valaki ugyanilyen érintett. A történés, vagy esemény elindít bennem valamit, és nem hagy nyugodni. Érzem, hogy a másik érintettel is mindenképpen tudatnom kell, megírnom vagy elmondanom.
Napokig sorjáznak az érvek és ellenérvek az agyamban, elsősorban a másik szempontjából. Azzal gyorsan tisztában leszek, hogy az én helyzetem mennyire, és milyen irányban változhat? (itt túl vagyok egy lélekdarab marcangolásán)

Amikor már eddig eljutok, akkor jön a racionális, konvencionális és a társadalmilag elfogadott viselkedési módok felsorolása, mintegy lebeszélendő magamat arról, hogy ne tegyem, amit tenni készülök. Ne mondjam, vagy írjam, amit szeretnék. Máris megmartam a lelkem következő darabkáját. Eldobom a "köztörvényeket" és előveszem az "öntörvényemet" - vívódva.

Azaz: nem bántom-e, nem zaklatom-e, nem terhelem-e a mondandómmal? Nem teszek a rosszat? Neki, és nem magamnak! (Ekkor már pontosan tudom, hogy nekem akár rossz is lehet, ez nem szempont.)
Ilyenkor már azt is tudom, hogy amire készülök: furcsa. Nem szokványos, esetleg meghökkentő.
Lelkemből elmarcangolgatok még egy darabot és közben bízom a címzettben, hogy bírni fogja. Bízom benne, hogy amit olvas vagy hall, azt értelmezi, és nem keres mögöttes tartalmakat – mert nincsenek. Nagyon bízom benne, hogy nem fullad meg a hirtelen rázúduló nagyon nyílt közlendőmtől. Ezek után megírom, vagy elmondom, amit szeretnék. Majd azonnal összeugrik a gyomrom, hogy nem kellett volna. Elmegyek és szétütöm a fejem a betonfalon: mekkora egy állat vagyok én! Belekezdek egy hosszabb - pár napos - szorongásos periódusba...

Szóval az öntörvényűségem, valóban az. Amennyiben a mások „törvényűségét” – mondjuk közfelfogást, közerkölcsöt – használnám, elveszteném önmagam. Bármennyire veszett dolgot teszek is, az az enyém. Az utána következő szorongáskupac is az enyém.

Arra nagyon kíváncsi lennék, hogy az, aki címkéket dobál másokra, aki folyamatosan minősít, gondolkodik előtte annyit, amennyit én, mint öntörvényű furcsaság? Bármennyire önfényezésnek tűnik, így van: nem magam miatt gondolkodom, mikor sajátos törvényeim mentén cselekszem. A másik miatt. Mások miatt. Százszor és ezerszer rágom át, hogy miként mondjak, tegyek valamit, amit én nagyon szeretnék, vagy fontosnak találok, de ne terheljem vele pont azt, aki éppen akkor fontos nekem. Legkevésbé sem érdekel a közfelfogás – igaz az ilyesmit soha nem tudja a köz. (Ha megtudná, kiugrana a gatyájából és olyan jelzőáradat öntene el, hogy alig győzném őket rendszerbe sorolni!)

Ennyit az öntörvényűségről. A közhiedelemmel ellentétben nem ördögtől való fogalom ez. Számomra pozitív tartalmú, akár bóknak is vehetem. Nehéz megélni. Kifejezetten ilyen önmarcangoló típusú embereknek ajánlom, mint én.

A címkedobálóknak javaslom, hogy a lendület előtt, próbáljanak meg gondolkodni! Nem miattam, vagy mások miatt, akiket meghajigálnak. Nekünk ez jó. (Nevetünk.) Maguk miatt. Ugyanis azt vettem észre, hogy miután rám szórtak néhány jelzőt, betettek a furcsa feliratú dobozba, még mindig nem nyugodtak meg. Még mindig irritálom őket. Esetleg, ha próbálnák megismerni a hozzám hasonló furcsaságokat, találhatnának olyan tulajdonságokat is, ami valóban ellenszenves lehet. És akkor uzsgyi neki: lehet utálkozni! Na de ne nevetessék már ki magukat! Karkötő? Ebéd utáni alvás? Tornacipő? Hajmosás?

Ismerek még ilyen teleragasztgatott embereket. Rossz hírem van, a címkézőknek. Egytől-egyig színes, intelligens, gondolkodó, érzékeny emberek. Teljesen mentesek minden ártó szándéktól, és nagyon sokat gondolkodnak önmagukon, másokon. Folyamatosan keresik a saját útjukat és próbálnak tisztességes, tiszta emberként élni. Éppen ezért szoronganak. Eközben folyamatosan jön szembe a tömeg és még dobál is.

(Legalábbis akiket én ismerek)

Volt még valami vasárnap. Ezt a jelzőt kivédtem, pedig nagy lendülettel érkezett, szemek szikrájával erősítve: „Te tökéletes vagy!”
Lehet egy ilyen jelzővel vitatkozni?