Ragadj el! Megértem!

Jóga közben érdekes – sokszor oda nem illő – gondolatok szoktak úszkálni az agyamban. Csak úgy jön és megy. Jóga után meg sokáig foglalkoztat.
„Még szerencse, hogy nem vagyok férfi.” Ez volt ma. Ennyi. Nem nagyon értettem, mi van ezzel a dologgal? Ki akar itt férfi lenni? Én nem, az biztos. Már tudom, miért nem.

Szegény férfiaknak sokkal nehezebb. Eleve elrontják őket az anyák, aztán meg a nők. A férfiaktól sokkal több dolgot várnak el, mint a nőktől. Illetve a férfiaknak sokkal több dolgot nem szabad tenniük, kinyilvánítaniuk, mint a lányoknak, nőknek.
Egy férfi nem lehet érzékeny, nem lehet érzelgős, gyenge, ügyetlen, buta. Nem lehetnek szorongásai, pánikjai. Illetve, ha vannak, jól teszi, ha titkolja. Amitől majd jobban szorong.
Gondolom, hogy a férfiak is emberek. Amennyiben ezt az állítást elfogadom, akkor a férfiaknak is vannak érzelmeik. Jól eldugva. Mert már kisfiúként ezt tanulják. Később a kapcsolataikban sem áradhatnak, úgy ahogy egy nő. Azaz, nem ez az elvárás. Feléjük az elvárás: az erő, a biztonság felmutatása. Fakad ez az evolúcióból. A nő ösztönösen biztonságot keres leendő utódainak. Később, meg majd jól egyedül marad a teljes érzelmi bizonytalanságban, mert az erős férfi, aki felmutatta az autót, a házat, az aranyat, meg az utódot, nem tudja kifejezni az érzéseit. A mindennapokban, meg halványulnak is az érzelmek.
Szóval, én nem szeretnék férfi lenni. Egy nő bátran lehet teljes ember. Az érzelmek világa számára megengedett terület. No, persze ezzel remekül vissza is élnek a nők.

Igazán nem sok értelme van ennek az egésznek, csak úgy megy az agyam – a jóga óta.

Nem tudom, hogy a férfiak mit gondolnak erről? Ahogy viselkednek, abból tudok következtetni. Pedig körülöttem olyan férfiak voltak, akik hajlamosak voltak megnyílni. Még sem tudok semmit erről, és ez most foglalkoztat.
Lehet, hogy a fiúknak ez teljesen jó így, és baromi jól érzik magukat? Nőként látom ezt rosszul? Férfiként nem láthatom. Szerencsére.

Azt hiszem, szavak által nem fogok választ kapni. Szegény férfiaknak az érzelmeik kifejezése nagyon nehéz. Abban egészen biztos vagyok, hogy ez egyrészt az anyák hibája, másrészt a „társadalmi elvárások” kívánják ezt meg. Ettől – társadalmi elvárások – sikitófrászt kapok. Mi az? Melyik társadalom? Egy emberöltő alatt is változik. Hogy lehet ennek megfelelni? Nem csoda, ha a férfiak maradnak kősziklák, rendíthetetlenül erősek. Az legalább minden társadalomban megfelelő szerepkör.
A nők minden társadalomban vállalhatják az érzelmeiket. Az olyan női dolog.

Kevés izgalmasabb dolog van, mint egy férfi érzelmi világa. Láttam már. Látnék még! Illetve nem látnék. Inkább így:

„Ha mondod, elfelejtem, ha mutatod, nem látom. Ragadj el, és megértem!”