Találkozás egy régi....

Nem felejtett el!
Megkeresett!
Jelentkezett!
Találkoztunk!
Hiányoztam neki!

Nem lepett meg. Napok óta éreztem valamit, valami nyugtalanságot, szinte vártam. Nem hiába!

Reggel az 1-es villamosnál történt. Nem voltam valami jó hangulatban. Pontosan tudta mikor kell elém lépnie. Nagyon ismer engem, nagyon tudja mi hat rám.

Először a szívem vert nagyon hevesen. Nem tudom pontosan megfogalmazni az érzést. Valami olyasmi, hogy az ember mellkasában középen lüktet a szíve, tompán és egészen a torkáig érzi ezt. Ezzel együtt már nehezen vettem a levegőt. Nem kellett megszólalnom –nem igényelte -, de nem is tudtam volna. Felszálltunk a villamosra. Csak arra tudtam koncentrálni, el ne ájuljak, miközben rémülten néztem magam elé. Ekkor mögém állt és hátulról átkarolva, összeszorította a derekamat, és nyomta a hasamat. Vártam, hogy leszállhassunk végre, és kint a friss levegőn intézzük el ezt a váratlan találkozást.
Nem lehetett velem mit kezdeni. Azt éreztem, hogy elvesztem az öntudatomat és ilyen méltatlan állapotban a karjaiba omlok, azt tehet, velem, amit akar. Pontosan tudta ezt, és azt is tudta, hogy esélye van. Megérkezett a „non perszonális” érzet. Az, amikor úgy érzem, nem vagyok azonos magammal. Amikor csak egyvalakivel vagyok azonos: vele. Teljes őrület! Ez is megvolt: a megőrülök érzése.

Nem jött velem gyalog. Nem akart elkísérni. Nagyon siettem. Nem volt kedve ehhez. (?)

A munkahelyemre érve, nagyon nehezen nyugodtam meg, és amikor azt hittem, hogy visszatérek valami stabil lelkiállapotba, rám tört egy borzalmas remegés.

Hónapok óta először vettem be szorongásoldót. Felet.

Pánik úr talált rám. Ügyes volt. Kiváltott belőlem mindent. Egyszerre. Az összes megnyilvánulása velem volt. Nagyon régen találkoztunk, érthető, hogy az egész repertoárt bevetette.

Azt hiszem, egyre jobban kezelem. Mai megoldásom: a létének tagadása. Nem betegség, hanem egy aberrált jelenség, ami (aki), kihasználja a szorongásos állapotomat.
Újabb szorongásaim vannak, ezek újabb kapukat nyitnak a pániknak.
A szorongásaimról nem írok. Túl személyes.

A mai találkozás kapcsán megint tanultam valamit. Mint egy reflektor, úgy világított az agyamban, hogy mi az új szorongások oka és mi a megoldás?
Nem írom le. Túl személyes.
Aki ismer, és érdekli őt, kérdezzen! Elmesélem.

Az utóhatás változatlan: fáradt vagyok.