Lepel

Annyira szívesen írnék arról, hogy nagyon fáj. Egyrészt már én is unom, másrészt nem akarom ezt az állapotot rögzíteni, harmadrészt-kit érdekel? Sokat gondolkodtam már, hogy akik olvasnak, előbb-utóbb azt gondolják, hogy állandóan kínlódom valamin. Ami persze majdnem igaz. Különben meg ez az én blogom és akkor nyavajgok, amikor akarok. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok egy nyafka tyúk. Legalábbis remélem.
A pszichológus azt mondta, mikor megismerte az eddigi életem, hogy az tök normál, hogy kicsit összekuszálódok néha, mert hála Istennek érző lény vagyok. Tudom én, hogy másnak is van baja. A másoknak nyilván az ő bajuk legalább olyan nehezen viselhető, mint nekem az enyém. Józan eszemmel (már amennyiben mondhatok magamról ilyet) tudom azt is, hogy az én életem nem tragédiák sorozata. Az érzéseim mégis elragadnak sokszor, és most ilyen elragadott állapot van. És megint eszembe jutott Ady: „Ezért minden önkínzás, ének/Szeretném, hogyha szeretnének/S lennék valakié,/Lennék valakié.” Így valahogy.

Nem is erről akartam írni, de amikor ideülök, rendre nem azt írom, amit eredetileg akartam. Pedig van nekem füzetem is, amibe azt írom (kézzel!), amit senkinek nem mutatok meg. Nagyon érdekes dolgok vannak ott.

Ma kicsit ideges lettem, de nem írom le miért, mert nem érdekes. Ami érdekes, hogy itt vagyok ebben a lakás eladás dologban és iszonyúan szorongok. Teljesen idegen területen kell eligazodnom. Tényleg iszonyú naiv vagyok. Nem értek egy csomó mindent. Szerepet kell játszanom, és ez nem megy nekem. Csak a saját szerepeimben vagyok jó.

Kicsit olyan érzésem van, mint amikor „tréningeken” (nem tanfolyam, azt már nem úgy kell mondani) kellett részt vennem. Számomra idegen nyelven próbálták átmosni az agyamat, annak érdekében, hogy majd én eladok az ügyfeleknek biztosítást, mert majd én is elhiszem, hogy az nekik jó. Én meg nem hittem el, mert az én agyamban leszaladt egy betonroló és nem engedte át a tréning panelszövegét. A cél az lett volna, hogy hitemmé váljon a biztosítás értékesítése. Ez nem vicc, ez így volt! Pedig Lovasi óta ismert, hogy „tudni nem lehet, amiben hinni kár”

Szóval, most is úgy érzem, hogy valami fal van az agyamban és nem mennek át rajta ilyen értékesítős dolgok. Előszerződés, foglaló, előleg, kötbér, illeték…stb. Ma már azt is összekevertem, hogy én vagyok-e az eladó vagy a vevő? Szerencsére van mellettem valaki, akit valószínűleg az égiek küldtek nekem, mert mindenben segít. Megint megismertem, egy igazi embert. Pedig ingatlanügynök. És mégis! Szóval nem szabad ítélkezni! Ezért mostantól figyelek magamra, mielőtt a „laptoposöltönyösegyformaórás” embereket kritizálnám. Most kicsit pironkodom a korábbi kritikám miatt, bár köszönni azért lehetne, laptop ide, vagy oda.
Biztos van nagyon jófej bróker is, és nagy barom filozófus is. Ismerek egy nagyon jófej programozó matematikus-közgazdászt, de azért ő menjen a fenébe. Vagy ne menjen. Jöjjön!

És az is történt, hogy készültek rólam új fényképek. Na, most ha a képen szereplő nő valóban én vagyok, illetve én olyan vagyok, mint a képeken, akkor az katasztrófa. Úgy döntöttem, hogy megkeresem a volt osztálytársamat, aki ma már befutott fotós és megkérem, hogy úgy fotózzon le, hogy szép legyek, még akkor is, ha nem vagyok az. Mert szép nem vagyok, na de hogy ronda lennék!

És persze, azért írok ide egy csomó hülyeséget, mert ezzel leplezem, hogy megint, vagy még mindig fáj. A rohadt életbe!

Nesze nekem! Itt van József Attila: