Könyv

Egyszer már előfordult velem. És megint!
Pár éve kerestem valamit a könyvespolcon, és kezembe akadt egy könyv, amit régebben vettem, de nem olvastam. El is felejtettem. Akkor elkezdtem olvasni. Komolyan nem hittem a szememnek! Az akkori élethelyzetem volt a regényben. Az nem lep meg – akkor sem lepett meg- ha a gondolataimat érzéseimet látom leírva, de hogy a történet is szinte ugyanaz legyen, amit éppen átélek! A másik szereplővel is megbeszéltem ezt, felolvastam neki részleteket, ami rá vonatkozott. Csak nézett nagy szemekkel. Mindketten megbabonázva éreztük magunkat.

Most pontosan ez történik. Kerestem valamit és találtam egy régen vásárolt könyvet. (Margaret Mazzantini: Ne Mozdulj!) Elolvasom, gondoltam, ha már megvettem. Megint olvasom az elmúlt évemet. Most annyi a különbség, hogy a másik szereplő szinte pontos mása az én életem szereplőjének. Mind külsejében, mind pozíciójában. Döbbenetes! (Az én figurám más, mint a valóság)

Már a végén tartok. Alig van pár oldal és nem akarom, hogy vége legyen. Tudom, nem lesz boldog vég. Ahogy az életben sem lett.
Szívem szerint most is felolvasnám, vagy leírnám szereplőtársamnak, vajon mit szól ehhez? Magára ismerne.

Most úgy nézek a könyvespolcomra, hogy biztosan van ott még néhány ilyen élményt ígérő könyv. Ne mondja nekem senki, hogy mindez véletlen! Oka van, hogy valamit megvettem és csak később olvastam el. Pont akkor, amikor kellett. Valószínűleg tanulnom kellene belőle valamit. Talán, most sikerül jobban értenem őt, hiszen az ő monológja, amit olvasok.