Hiteles

Jó pár éve már annak, mikor rájöttem, hogy mit jelent hiteles embernek lenni. Illetve arra jöttem rá, hogy nem vagyok az. A külvilág valószínűleg semmit nem látott ebből, de én kissé összeomlottam, amikor rájöttem, mióta és hogyan hazudok magamnak? És főleg miért? Talán ez volt a legfontosabb. A miért? Az ok. Kellett egy jó kis összeomlás, ahhoz, hogy a megoldást is megtaláljam. Kellett, hogy egyedül legyek összeomlásomban. Egyedül voltam, úgy, hogy sokan voltak körülöttem, akik vigyáztak rám, de nekem, egyedül kellett kimásznom a trutyiból. A mászás elején még nem tudtam hova megyek és miért, csak azt tudtam, hogy honnan jövök, és ahonnan jövök, azt magam mögött kell hagynom. Mert hazug és álságos életet éltem. Profin csaltam meg önmagamat.
Nagyon hosszú időbe telt, míg megértettem: nem az az önzés, ha magammal törődök, hanem az, ha eljátszom jó nekem, ami alapjában véve szar. Mert mi lehet önzőbb magatartás, mint lefedni valamit a szeretteink elől, csak azért, hogy látszólagos boldogságot hazudjunk nekik?
Ebben az időszakban értettem meg, mi is az önismeret. Ez a százszor elcsépelt szó, ami olyan fogalmat takar manapság, amit két hétvégén, jó pénzért meg lehet tanulni egy tanfolyamon. (bocsánat, tréningen) Ekkor jöttem rá, mit jelent, hogy tényleg a legfontosabba dolog: ne kelljen leköpnöm a tükörképemet!
Persze, ez most úgy néz ki, mintha sikerült volna egy hótiszta, talpig igaz embert faragnom magamból, aki makulátlan, mindent jól csinál és mellesleg hátizsákban hordja a bölcsek kövét.
Na, nem! Másról van szó: megértettem, hogy folyamatosan változok. Megértettem, hogy a gerinc nem merev, hanem rugalmas, hogy ne törjön. Megértettem, hogy mi az a folyamatos tanulás önmagamról. Megértettem, hogy csak akkor leszek szerethető, ha önmagamat szeretem és becsülöm. Megértettem, hogy önmagam megismerése sosem ér véget. Megtanultam elemezni a gondolatimat, tetteimet még mielőtt megteszem. Ezáltal megértettem az ok-okozat törvényét. Megtanultam elfogadni a sodró érzelmeimet és megtanultam kezelni őket, úgy hogy nem kell semmit eldobálnom. Megtanultam, hogy az érzelmeim vagyok én, és kevésbé az eszem. (pedig baromi okos vagyok ám!)
Találtam egy értékes tulajdonságot is magamban: nincsen bennem ártó szándék. Ez talán a legfontosabb, amit felfedeztem, hiszen ezért merem vállalni az érzéseimet, gondolataimat a külvilág felé. Ez az, ami megengedi nekem, hogy ha akaratlanul bántok valakit, tudjak elnézést kérni, jóvátenni, korrigálni, tisztázni.
Na és akkor mi a baj? Hát elég gáz, amire rájöttem! Nagyon kevés ember van körülöttem, akik ezen az úton járnak. Bolyongok itt a nagy felismeréseimmel és sokszor egyedül érzem magam. Kóválygok a nagyvilágban és érthetetlen vagyok.
Ismerek azért pár embert, akik a saját életükben körülbelül ezeket az utakat járják. Velük nagyon jó beszélgetni. Jó látni, hogy mások, mint én, de gyökereinkben nagyon is hasonlítunk.
Vannak olyan emberek, akiknek a felfogásával nem értek egyet, merőben másképp látjuk a világot, feloldhatatlan ellentétek vannak köztünk, mégis tudom becsülni őket, mert hitelesek. Mert önmagukat képviselik. Még akkor is, ha nekem nem szimpatikusak. Egy színe változó, önmagát elhazudó, érzéseit, gondolatit felvállalni nem tudó - főképp a nem akaró- emberrel nem tudok mit kezdeni. Nem is érdekelnek. Leginkább ők azok, akik dühítenek.
Szóval, be kell vallanom sokkal könnyebb volt eligazodni a világban, amíg eljátszottam azt, aki nem én vagyok. Amíg meg akartam felelni a társadalomnak, az erkölcsi elvárásoknak, a szülői szerepemnek, a feleség szerepemnek –addig nem kellett magyarázkodnom. Most, amikor kibújni látszik ki is vagyok én, sokkal nehezebb. Kicsit olyan, mintha idegen bolygón járnék. Viszont kialakult egy finom érzékelő képességem, amivel nagyon gyorsan ráérzek az olyan emberekre, akik hasonló ösvényeket keresnek, vagy már találtak. Kevesen vannak, de velük jó.
Nem tudom, hogy mi a franc tereli az embert erre az útra? Azt sem tudom, hogy mások is megszenvedik-e úgy, ahogy én? Azt sejtem, hogy senkinek sem könnyű. Nekem kellet hozzá egy betegségnek definiált valami, ami megmutatta nekem az akkori lehetséges két utat. Vagy maradok a kanapémon, plafont nézve gyógyszerekkel segítve a vegetálásomat, klasszikus értelemben vett családanya és feleség, vagy fogom magam és belenézek már abba a rohadt tükörbe! Nemhogy belenézek, hanem megkérdezem: miért is csinálod ezt és főleg kinek? Na és hova vezet ez az út?
Nem tudom ki, vagy mi volt az, aki kirántott ebből az állapotból? Tényleg nem tudom mi terelt a másik útra? Azt viszont látom, hogy ez az út ezer ösvényben folytatódik, ahol nekem kell eldöntenem melyiket választom. Nehéz. De! Ez az egyetlen lehetőségem, hogy vállalhassam a döntésemet. Ezek az én elhatározásaim és nem a külvilág diktálta megfelelések, amikhez talán semmi közöm. És dönthetek rosszul is! Nem baj, sőt inkább felszabadító, hiszen a sajátom.
Még valami: így tudtam megdumálni a pánikkal, hogy húsz év udvarlás után, mondjon le rólam. Valamint minden nyűgöm és nyavalygásom ellenére jól vagyok. Hosszú évek után elmondhatom ezt.