"...de jó ez a zene.."

Most benne vagyok. Nem is látom merre a kiút? Túl vagyok egy kiadós síráson, jelen pillanatban az ismerős érzés köröz itt: így nincs kedvem az egészhez, amit életnek hívnak. Ezt meg depressziónak hívják. Tudom, tehát nem engedem. Nézem kívülről. Ahogy a pánikot szoktam. Jól néz ki. Még mindig jól tartja magát.
Van nekem egy problémám. Egyetlen egy. A többit megoldandó feladatnak hívom, és meg is fogom oldani. A probléma más. Nem találom a megoldást. Nem fogom leírni mi az. A probléma mi az. Pedig, ha valamit biztosan meg tudok fogalmazni, akkor ez az. Senkinek nem mondtam el. Nem is fogom. Nem tudna vele mit kezdeni senki. Morzsákat elszórtam belőle, és nyilvánvaló közhelyeket kaptam válaszul. Nem másért, csak azért, mert ezzel nem lehet mit kezdeni, nem lehet rá okosat mondani, nincs rá külső megoldás. Akinek elmondanám, felesleges terhelésnek lenne kitéve. Egyedül vagyok vele.
Így most szenvedek. Már ez is annyira szarul hangzik, de nem tudok mást írni helyette.
Már végiggondoltam mit mondana Popper, mit mondana Csernus? El is olvastam őket. Kétszázszor. Azt mondják, amit gondoltam. Talán Csernusnak elmondanám, mert nála rekedtem meg, és talán nála van a kulcs.
Szerinte a legfontosabb – ilyen ocsmány helyzetekben-, hogy mit tesz meg maga az ember. Önmagával. Szembe néz-e azzal, amivel kell? Felismeri-e az érzéseit? Vállalja-e?
Igen, ezeken túl vagyok. Úgy látom, mindent megtettem, vállalok is mindent. A probléma meg itt ül a kanapémon. Hosszú ideje ő az, akivel megosztom az életem. És most elkeseredtem. Új jelenség, hogy nem utálom magam. Eddig ez is velejárója volt ennek az állapotnak.
Szóval el kellene mennem Csernushoz és megkérdezni, hogyan tovább? Mit nem látok? Valamit biztosan rosszul értékelek. Szinte vágyom rá, hogy leüvöltse a fejem. Iszonyú pénzben kerül egy ilyen kiabálás, bár azt gondolom, velem nem kiabálna. Lehet, hogy sosem fogom megtudni. Nincs pénzem.

Fáradt vagyok. Megint az ismerős lelki fáradtság. Egyetlen dolog, ami segít: a jóga. Jóga közben erős vagyok, stabil, nyugodt, kiegyensúlyozott. Mégsem jógázhatok egész nap! Illetve, ha jógi lennék, akkor tulajdonképpen egész nap jógáznék, mert ugye ez egy rendszer. Test-lélek-szellem. Lélek, amiben Buddha nem hisz. Én meg igen. Biztos azért, mert nem tiszta a tudatom. Tiszta tudattal látnám, hogy a lélek is csak egy tudat által kitalált menekülési út. Megfoghatatlan. Na jó, de az érzések? Azokkal mi van? Azok hol laknak?

Különben sem érdekel, most semmi. Lehet, hogy fel kellene hívnom pszichológust, akihez jártam. Ő sokat segített. Nem is kiabált. Viszont ő ismer, nem kellene előröl kezdeni az egészet. Tudja honnan jöttem, hol vagyok. Azt hiszem, ő azt is tudja mi a problémám. Úgy rémlik, mintha beszéltük volna erről. Nem tudom.

Azt tudom, hogy Lovasi pontosan megfogalmazta, és úgy énekli, hogy szétszakad a lelkem. Mert még hiszem, hogy van. Lelkem. Fáj is. Tehát van. Ezt is kívülről kellene nézni: „jé, de érdekes kis lélek, és hogy fáj, milyen jó, hogy nem az enyém!” Így kellene tennem.

Lovasi megírta. Nem mondom meg melyik az a szám. Mert nem mondom meg mi a problémám. Mondhatnám, majd elmúlik. Ámen!

Nem tudok leszokni a videók idebiggyesztéséről. Nem ez az a dal. Mondtam, hogy nem mondom meg! Ezt hallgatva is nagyon lehet sírni, mert úgy énekli.. mert több van benne, mint ami kilátszik. Napok óta ezt hallgatom.