Merevedés

Minap olyan gyönyörű merevedést láttam, hogy még a lélegzetem is elakadt! Igen érdeklődő vagyok e témakörben, láttam is már jó néhányat, de mindig meg tud lepni, egy újabb jelenség.

Akkor ezt most itt részletezném.

A munkahelyemen történt. Szellemi merevedésről van szó. Arról a bizonyosról, amikor megszűnik a gondolkodás és megszületik a verdikt. Beszélgettünk erről-arról, többek között az alkoholizáló, esetleg más szereket használó művészekről, zenészekről. Merészeltem említeni, hogy én tudok olyan zenészről, akinek muszáj valamit innia, hogy bátorsága legyen felmenni a színpadra. Fél, szorong. És itt állt (nem fel) meg a gondolkodás és állt be a merevedés. Nem nálam. Kolléganőnél. Kijelentette: „Nem kötelező felmenni a színpadra! Ki kérte rá, minek csinálja?” Bátorkodtam megemlíteni Liza Minnelli nevét, hogy akár őt is kidobhatnánk a szemétre. Erre kivonult – a kolléganő.

Mert, hogy is van ez? Ki az, akit elfogadható művésznek tekinthetünk, akit nem ítélünk meg, szánalmas erkölcsi magaslatainkból? Talán a legjobb, ha azt sorolom, amit nem tűrhetünk egy művésztől.
Ne igyon, ne drogozzon, ne legyen gyógyszerfüggő! Ne legyen meleg, ne legyen száz nője, pasija! Ne legyen depressziós, ne szorongjon, ne legyen pánikos, anorexiás, bulimiás! (Ezek mind olyan dolgok, amire azt mondja a szilárd lelkületű, kiegyensúlyozott közönség, hogy „jó dolgában, nem tud már mit csinálni”)
És akkor itt még az egyre erősödő kívánalom: ne legyen zsidó, cigány, tót és főleg belga! És ne legyen fekete, barna, sárga, réz, kék, zöld, piros, lila!
Ne legyen gazdag és ne legyen szegény sem, úgy sem hisszük el neki. Csak sír a szája!

Nem lehetne véletlenül, csak egy icipicit továbbgondolni a véleményt? Talán azért iszik, drogozik és tudja franc mit csinál, mert érzékeny és nehezen viseli, hogy mindannak meg kell felelni, amit felsoroltam? Talán egy gondolatfoszlányt megér, hogy esetleg pont azért lett énekes, festő, költő vagy bármi, mert érzékeny? Nem lehetne ennyit engedni az agy korlátain?

Nem lehetne esetleg, csak azt figyelembe venni, hogy az illető énekes hangjától az ember egyszerűen boldognak érzi magát – akár három percre is?

Tudom ám én azt – mert nem vagyok buta és merev sem – hogy vannak olyan művészek, akik „normálisan” élnek. Ja! Legnagyobb részük számomra üres (nem is tartom őket művésznek), a maradékról viszont nem sokat tudok. Illetve ahogy látom, van az a „normális” művész, aki „work-alcoholic”. (trendi vagyok!)

Lényeg, a lényeg. A művész érzékeny. Aki érzékeny szorong. Aki szorong, nem szívesen megy emberek közé – még akkor sem, ha ez az élete. (Cserháti Zsuzsa - például) A szorongást oldani kell. Így, vagy úgy. És eljön az a pillanat, amikor a drága közönség egy részének sokkal fontosabb lesz, hogy az illető művész iszik-e, szív-e, van-e szilikon, szed-e antidepresszánst? És ha kiderül, hogy iszik, mehet a szemétbe. „Ki kérte, hogy csinálja?!”
Ezzel a mondattal vált számomra világossá, hogy nincs értelme vitázni, nincs akkora eszközöm, amivel ilyen vastag falakat ledönthetnék. Meg minek? Az illető jól érzi magát a korlátolt agyával, alapjában véve nem fontos ez az egész. Neki. Majd akkor azzá lesz, ha érintetté válik – ne adj’ Isten!

Egy szó, mint száz! Ilyen merevedést nem enyhítek!