Már nem vagyok ideges

Már tegnap kezdődött, ma a csúcsra ért iszonyatos, borzalmas alávaló hangulatom. Nem szomorúság, nem szorongás. Nem, nem! Idegesség, utálkozás. Már csak azért, mert hosszan kifejtettem itt a minap, mennyire nem jó, ha utálunk meg gyűlölünk.
Elárulok egy nagyon személyes, mondhatni intim dolgot: nem vagyok tökéletes.
De! Én nem személyeket utáltam ma, hanem összességében a világot és undorító hangulatom középpontjában önmagam álltam.
Egész nap úgy éreztem magam, mint hajdanán kamasz koromban. Akkor így tengettem minden napomat, azzal a különbséggel, hogy embereket is utáltam intenzíven.
Igazán örvendetes, hogy nem tűnt el belőlem a kamaszlány. Az is nagyon örömteli, hogy így estére kicsit megnyugodtam. Nagyon fáradt is vagyok. Tanulság: az ilyen csúnya érzelmek fárasztanak.
És hogy is volt ma ez? Semmi különös. Akármit láttam, hallottam felidegesített, ezért utáltam.
Ennyire egyszerű. Közben veszettül kutattam az agyamban keleti és nyugati bölcseletek után, néha eszembe jutott Buddha, aki már régen felhívta a figyelmet rá, hogy az indulat torzítja az elmét. Ettől is ideges lettem.
Most már minden derűs, sima, kiegyensúlyozott, hiszen azt is tudom mi volt az ok.

Az a szájbalökött, kibaltázott, rohadt, tetves, mocskos óra átállítás.