2006-ban nyarán kezdtem el rendszeresen jógázni. 2006 nyarán jöttem rá, hogy harmónia csak akkor lesz bennem, ha jól van a testem, a lelkem és az agyam. Három év, három hónap múltán ma, megállapíthattam – jóga közben - jó úton vagyok harmónia országa felé.
Sosem gondoltam volna, hogy meg fogom érteni mi az önismeret, hogy rá fogok jönni mik a korlátaim és még bontani is tudom őket. Ahogy szépen omlanak a testem korlátai, valahogy egyidejűleg a lelki korlátaimat is kezdem veszíteni. Azt hiszem a gondolkodásom mindig elég szabad volt, talán éppen fékezni kellett kicsit.
A korlátolt gondolkodású ember, fél. Azért húz fel kordonokat, hogy mögé bújva védje magát. Ez bocsánatos. Ami nem nagyon emészthető számomra, amikor a korlátok mögé becipel egy csomó, általa megmásíthatatlannak ítélt gondolatot, eszmét, ideát és nem enged be mást. Ezek az eszmék a korlátok párnái, amikkel belülről béleli a kordont, hogy önmagát ne sértse a megbúvó.
A félelem gyilkos dolog. Félelemben tartani valakit a legaljasabb dolgok egyike. De önmagunkat rettegésbe bugyolálni! Ördögi kör. Minél jobban félünk, annál erősebb, magasabb a korlát, ami mögé még véletlenül sem kerülhet be valami tőlünk idegen, újszerű dolog. Így azok sem akik, vagy amik segíthetnének a félelmeink feloldásában.
A korlátok mögé bújók nagyon nehezen mozdulnak ki rácsaik mögül, viszont sokan vannak, akik szeretnék behúzni a másikat maguk mellé. Ezt nap, mint tapasztalom egyszerű beszélgetésekben a munkahelyemen. Képtelenek elfogadni, hogy van más is, lehet másképp is, lehet valami szürke is, nem csak fehér, vagy fekete. Meggyőződésüket úgy próbálják erősíteni, hogy folyamatosan ugyanazt mondják. Sehol egy „talán”, egy „hátha”, egy pillanatnyi csend és elmerengés, ami a kételyt fejezhetné ki. Általában erős, emelt hangon megy a győzködés. Ez így együtt, mint egy kötél működik, amivel behúzni próbálják a másik embert a saját korlátaik közé.
Vannak is sokan, akik gyülekeznek, és viszik a saját rácsaikat, a gondolat-vattáikkal és a kordon egyre magasabb, egyre erősebb. A félelem is. Együtt félni jobb, mert azt hiszik, hogy erősek. A félelem is energia. Jó erős. Ezért erősen béklyóz is.
A korlátok lebontását, a félelem elengedésével lehet megkezdeni. Amint a félelem megszűnik, omlanak a rácsok.
Mitől félnek? Önmaguktól. Attól, hogy nem tudják kik ők, hol a helyük, mi a szerepük, mi végre az életük?
Na és mi van velem? Nekem sövényem van. Nyilván nekem is van félelmem és nekem is van kis falacskám – sövényből. Alakítható, átugorható, be lehet jönni, de szabadon lehet távozni. Én magam is átléphetem, könnyedén. Nincs mitől félnem. Ami számomra a legfélelmetesebb volt, az önmagam voltam.
Ez itt a jógának köszönhetően született. Egyrészt jóga közben jutott eszembe, másrészt a három év, három hónap meghozta gyümölcsét.
Folytatom. A jógát. (is)
Azt hiszem Nietzsche mondta: „Az ember harminc felett felelős az arcáért.”
Ezt is most értettem meg. Többek szerint az én arcomon minden látszik. A felelősségem abban van, hogy mi az, ami belülről kiül az arcomra. A gondolataim, szándékaim.
(Elgondolkodtam, hogy olyan nagyon sokan nem szokták fürkészni a képemet. Talán mert nem vagyok szép, és inkább rám sem néznek. Ez oltári mázli, hiszen akkor csúnyát is gondolhatnék, és az harmóniában lenne az arcommal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése