Nagyon nagy ajándék az élettől, hogy tapasztalhatok és értékelhetem az eseményeket. Még nagyobb ajándék a képesség, hogy lássak, érezzek. S még sokkal nagyon ajándék, hogy megváltoztathatom a korábbi értékeléseimet, mert semmi mást nem jelent, mint hogy változik a világ, benne az emberek, nyilván én is és az emberek miatt változnak az érzések, ebből adódóan a tettek, gondolatok és végül a tapasztalatok is mások lehetnek.
Alig egy hete írtam, hogy ez itt a vég kezdete.
Azóta is szépen evezgetek a folyón, az idő telik és nem látom a végét. Sem a folyónak, sem az időnek, sem kezdetnek. Miért is nem? Mert nincsen nekik. Mert folyamatban vagyunk, vagyok.
Csónakomat kétszemélyessé alakítottam. Ez csak annyit jelent, hogy rövid időre van velem valaki, akivel együtt lopjuk el az időt. Kicsit kikötünk és ringatózunk. Amitől jó ez az egész, hogy most itt maradt belőle valami, és szerintem ő is visz magával belőlem. Kegyelmi állapot ez, mert egyikünk csónakja sem terhelt, nem kell semmit kidobálni, nem kell félni, hogy elsüllyedünk. Sem együtt, sem külön-külön.
Az én csónakomban nincs kidobni való, amit viszek magammal az mind szerves részem, ha nem is fizikailag, de lelkileg mindenképpen. Szeretném, ha az ő csónakja sem hemzsegne kidobni való dolgoktól. Ez nem az én dolgom, nem tudom. Akkor lesz szerepem, ha majd átkiabál a csónakjából, hogy kapjak el valamit, mert szerinte együtt kellene tovább vinni, vagy megvizsgálni, szüksége van-e rá?
Nem tudom lesz-e ilyen, nem is vágyom rá, én a saját hajómmal foglalkozom, mert bármilyen csendes is a folyó figyelnem kell a felbukkanó sziklákra, vízesésekre, azaz bármilyen akadályra, ami miatt erősebben kell eveznem, kormányoznom.
Mos így vagyok. Most így látom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése