Isten éltesse!

Tizenkilenc évvel ezelőtt ilyenkor már túl voltam egy kisebb sokkon, meg egy nagyobbon, meg néhány síráson.
Pontosan tizenkilenc évvel ezelőtt szültem a lányomat, ilyenkor már majdnem kilenc órája élt itt kint, ezen a szép világon. Az első kilenc órájában egyszer elfeketedett az arca és majdnem megfulladt, mert magzatszurok volt még a légcsövében. Ez volt az egyik sokk. Neki is nekem is. Azért az fura, hogy így kezdte az életét. Pedig jófej volt, mert különben csak aludt. Nem üvöltött, mint a többiek, így én boldogan nézegethettem.

Na, igen! Boldogan! Mondhatni, inkább rémület volt rajtam. Ott volt velem egy tényleg gyönyörű kisbaba, szépen, nyugton és meg féltem. Szegény anyám sem tudott mit kezdeni velem. Normálisan minden anyuka eufóriában leledzik a szülés után, én meg frászban voltam.
Ott volt velem egy gyerek, aki rám van bízva és majd felnő és el akar menni gyanús szórakozó helyekre, meg később jön haza, meg ott a drog, a pia, fiúk és mit fogok majd mondani, mert csak nem engedhetem egyedül kószálni az éjszakában, de be sem zárhatom!
A kislányom ekkor, mint mondtam, kilenc órája volt még csak a karomban.
Éreztem, hogy ez végérvényes és én rohadtul sehol nem vagyok, mint anya, még a Spockot sem olvastam végig!
Az eszembe sem jutott, hogy nem tudom majd megfürdetni, meg szoptatni. Ezek a dolgok mentek, simán.
Teljes volt a kétségbeesés, és hiába mondta anyám, hogy egyelőre ez a gyerek még nem akar koncertre menni és még cigit sem kért senkitől, talán kár még ezen rágódnom. Én azon kínlódtam, hogy erre senki nem készített fel, mert senki nem is tudott volna felkészíteni, hogy egy igazi élő ember rám van bízva. Egyszerűen a felelősségtudat dörömbölt bennem. Életemben először éreztem ezt.
Ma visszagondolva, teljesen normális dolog ez, sőt talán ennek enyhébb formája szükséges is, mert az nem úgy van, hogy a gyereket kitoljuk a világra, oszt’ majd hozza magával az élet a többit. Komoly dolog egy gyerek. Meg vicces is. (Majd egyszer megírom milyen volt, amikor az apjával azt játszottuk, hogy a gyereket dobáltuk fejbe. Szivacslabdával! Nem kell megijedni!)

Vannak itt még nagyon izgalmas dolgok. A gyermek az én születésnapomon (3-án) kezdett el készülődni, azokkal a jósló fájásokkal, de kivárta a Dalai Láma születése napját (július 6), és csak akkor volt hajlandó megszületni. Mindig is volt stílusa! Ezen kívül ő pénteken született én hétfőn. Idén az ő születésnapja hétfőre, az enyém péntekre esett. Szerintem ez érdekes.

A legérdekesebb az, hogy egy családon belül, ugyanazon napjeggyel és aszcendenssel két ilyen zseniális, intelligens, kreatív, művelt és gyönyörű nő éljen. Na, ez a nem semmi!
A lányom kicsit okosabb, kreatívabb, szebb és (csodák csodája!) fiatalabb, mint én! Csak ennyi köztünk a különbség.

Egyébként teljesen hiteles forrásból tudom, hogy ő volt a legszebb, legkulturáltabb csecsemő a szülészeten, én meg legjobban megijedt és a legtöbbet sírdogáló anyuka.

No és még valami itt a végén: a kórházi zárójelentésébe azt írták, hogy ő fiú.

Mint a fentiekből kiderül, ma van a lányom tizenkilencedik születésnapja.