Önsajnálok és félek

Ilyen még nem történt. Szemből jött. Álruhában. Inkább úgy mondom megtestesült. Lett belőle híd, Duna, villamos, busz.
Reggel mentem, ahogy szoktam. Semmi rossz gondolat, semmi ok a rossz érzésre. Sőt! Csupa jó dolog. Kisleányom körül mintha nem csapkodnának a hullámok, elsimulni látszanak a földi világhoz tartozó ügyei. (A lelke legalább olyan bonyolult, mint az enyém, arról nem írok, mert az övé.)
Menetközben idézgettem a kellemes gondolatokat, szavakat és egyebeket és jól voltam.
Lecsapott. Semmi előzetes feszültség, semmi jelzés, hogy jönne. Egyszerre elém tornyosult, mint Duna. Rémülten futott át rajtam, hogy át kell mennem a másik oldalára. Hogyan? Gyalog, ahogy tegnap? Lehetetlenség végigmennem a város leghosszabb hídján! Villamossal? Ott is megtalál, arról nem beszélve, hogy ahol leszállok, az aluljáróban elég gyakran szokott kísérgetni. Rossz a levegő, nagy a tér, lépcső le a mélybe, majd megint fel…
Busz? Az jó lenne, ha rögtön jönne. De ha várni kell… nagy, széles nyitott tér, még pad sincs, hogy leüljek, ha nyakon vágna!
Féltem! Rosszul voltam. (hiperventilláció, fulladás, hányinger, szapora pulzus, félelem a tudatvesztéstől, ilyesmik, de ez mind egyszerre)
Felhívtam, akit mindig hívhatok, mert segít, mert ért. El is jött volna értem, de tudtam, hogy nem megoldás, mert nem tudok egy helyben állni sem, ha hazamegyek, akkor vége. Akkor nyert az a tetű és lehet, hogy hosszú ideig megint nem jövök ki a lakásból. Ezt nem kezdem el újra! Soha!
Villamos lett a vége, viszonylag könnyen. Az aluljáróban a gyaloglási rekordot döntöttem, olyan gyorsan értem fel a kijáratnál. És mert engem szeret az Isten, odaküldte egy kolléganőmet, aki minden reggel gyalogol, ahogy én is, de még sosem találkoztunk. Ugye nem véletlen, hogy pont most futottunk össze?! Így érkeztem meg a dolgozóba.

És tovább? Egész nap halálosan fáradt voltam és nagyon elkeseredett. Annyira, de annyira unom már! Tudom, ismerem a forgatókönyvet. Jön valami probléma, ami megvisel. Akkor végigcsinálom, probléma megoldódik, már örülni is tudok, és akkor megérkezik Pánik úr és beleköp. Köp? Belehány!
Utálom az ilyet, de most ez van: Miért pont én? Meddig még? Végig?
Tudom, ez önsajnálat és biztos visszatetsző, most ez sem érdekel. Fáradt vagyok és megint elkeseredett. És ismét félek.

Fáradt az agyam, nagyon sok volt az elmúlt év. Fáradt a lelkem is, mert sok volt az elmúlt év.
Most kellene az a nyomorult hegy a széllel. Oké! Legyen egy domb és elég a szellő, de legyen ott, akinek az arcába fújhatja a hajamat.

Holnap jobb lesz, mert az nem a mai nap lesz már.