Van aki a testből kipiszkálja a lelket...

Reggel a szokásos nagy lendület, gyaloglás, friss levegő, zene. (Rob Thomas, Cranberries, Guano Apes)

Ma aztán igazán önmagamat hoztam hangulat ügyben, de hála a hét hónapnyi pszichoterápiának, sikerült megállnom a pokol kapujában és nagyon túl sem pörögtem örömteli perceimben. A pszichológus szerint, általában az emberek csak úgy vannak, végzik a dolgukat, nevetnek, ha nevetni kell, és elszomorodnak, ha úgy adódik. Ehhez képest én egy napon belül képes voltam megjárni a mennyet és a poklot. (Heaven and Hell – ha jó emlékszem Black Sabbath, Dio-val és nem Ozzyval)
Tehát, már majdnem úgy üzemelek, ahogy a normális többség. Pedig amikor elkezdtem a terápiát, nagyon féltem attól, hogy normális leszek, szóval hogy elvesztem azt a „jófejséget” (amit én annak véltem), aki vagyok. Megnyugtatott a pszichológus, hogy nem ez a cél, mert egyrészt teljesen normális vagyok, másrészt minden meg fog maradni aki én vagyok, csak mondjuk, praktikusan majd tudok élni és nem fogok belepusztulni az állandó érzelmi hullámzásba. Ez volt az a bizonyos állapot, amikor reggel nyolckor én voltam a világ legboldogabb embere, kilenckor meg már fontolgattam, hogyan is kellene befejezni a földi pályafutásomat.
Érzelmeim itt vannak velem, jó helyen, és ÉLEK! És nem hagytam el a kifinomult érzékelésemet sem. Nagyon sok mindent észreveszek, amit mások nem, ami jó.(kivétel a saját blogom, ahol maradnak helyesírási hibák).
Na, most ha mondjuk, a munkahelyem beszállok a liftbe és ott áll Johnny Depp, szakadt farmerban, borostásan, az biztosan jó nekem, mert jó érzéseim keletkeznek. Na, ha még ráadásul a hetedikre megy ő is (hova menne, ott a büfé!) és nem száll be senki közben mellénk!
Ma beszálltam a liftbe (a másodikon, mert ottan van az én munkahelyem) és mit látok? Nem, nem! Nem Johnny Depp-et!
Három egyforma magas, egyforma hajú, egyforma korú, egyformán sötét öltönyös férfi (?) állt bent, mindhármuknál egyformán félig nyitott laptop, csak a sötét szemüveg hiányzott róluk, de biztosan volt a zsebükben. Nem köszöntek, nem volt semmi reakciójuk. (Lehet, hogy volt erekciójuk, ezt nem tudhatom) Én is beszálltam negyediknek. (úgy értem, a liftbe) Olyan volt, mint a Mátrixban. Azt nem tudtam, hogy most én ki is vagyok, vagyis, hogy ők vannak a mátrixban, vagy én? Gondoltam kellene egy telefont keresni, és majd kiderül.
Ettől még nem lett rossz hangulatom, annak ellenére sem, hogy ugyan együtt szálltunk ki, de büfében ők álltak elém a sorban. Mindegy, a lényeg, hogy van nekik ilyen hordozható bigyójuk. Ja! Három egyforma kávét kértek. Csak néztem, nagy ámulattal és gondoltam kérek a büféstől valami seprűnyelet, hogy megpiszkáljam őket, élnek-e?

Pár óra múlva eszembe jutott, hogy ezek pont olyanok voltak, mint a yuppie-k, az Amerikai Psycho-ban. Azoknak legalább színesebb az öltözetük, meg vannak betanult gesztusaik.
Azt hiszem, nem olvasom végig másodszor is ezt a könyvet. Ritkán teszek le könyvet, de ez most kifejezetten rossz hatással van rám.

Később, hogy teljesen kerek legyen a történet, megszólalt a fülemben az Etetés című szám, a Kispál és a Borz-tól. Ez zárta be a kört, aminek közepén én álltam. (de frappáns vagyok, ha ideírom, hogy Edda). Szóval teljessé vált az a mai „rothadó világ” érzésem, közben meg nagyon örültem, hogy ezt Lovasi ilyen jól megírta és elénekelte. Pontosan azok az emberek álltak a liftben, azok szerepelnek a könyvben, akik Lovasi szövegében. Félek, ők azok akik a testből kipiszkálják a lelket.

A lényeg: a pszichológusnak köszönhetően, már nem éreztem, hogy nekem is rothadnom kell a világgal. Pár óra múlva meg jobb kedvem lett, és akkor sem éreztem, hogy …de, igen éreztem! A jó biztos nem árthat és már az érzelmi hullámok sem olyan nagyok, mivel az alsó régiók már rég nincsenek olyan mélyen. A jót meg miért ne élvezhetném? Az öröm még nem ártott meg senkinek.