Nincsen felhő most felettünk...

Ma igazán önmagam voltam. Csak az érzelmeim vezettek. Az érzelmeim pedig: csupa rózsaszínű, álmodozós, boldog, elégedettség. Annyira szerettem ma élni, és annyira szerettem, ma szeretni. Ügyesen hagytam is magam sodorni és megint érzelemből cselekedtem, így estére magamhoz méltó módon itt agyalok, hogy miért kellett már megint? Nem is csináltam semmi rosszat. Ma van az az állapotom, amikor azt hiszem, sok vagyok. Szerintem nem vagyok sok, csak tele vagyok érzésekkel. Ahogy telik az idő, és gondolkodom is, eljutok oda, hogy nem kell bánnom semmit, hiszen ez vagyok én, magamat, meg hülyeség lenne bánni.
Tiszta idiótaság, hogy itthon ülök egyedül és tele vagyok szeretettel. Annyira nyálas ez így leírva, de itt hagyom, mert most ez van. Ráadásul rátaláltam arra a zenére, ami aláfesti hangulatomat, leírja álmomat. Igaz, nem hegy van benne, csak domb. Van viszont van kedvesem a karomban, meg szerelem, meg szél, ami borzolja a hajat és kis patak, meg tücsök. Most úgy érzem, tudnék írni egy középszerű szerelmes regényt (olyat, mint régen a Romana meg a Júlia) és sok pénzt kereshetnék vele. Lehet, hogy holnapra, már más lesz a hangulatom és Kafkához hasonlót írnék. Már ami a hangulatot illeti, talán a tehetségem még kevéske Kafka stílusához.

Itt az álmom:
(Lehet, hogy holnap már ezt is szégyellem)