Ma sem akartam írni, lenne más dolgom (például a konyhát ki kellene festeni), de mindig történik valami.
Reggel nagyon jó kedvvel indultam munkába. A villamosig minden rendben volt, különösen, hogy a fülembe Metallica szólt (Turn the page, majd Whisky in the Jar), jött a villamos, láttam a fogyó Holdat, csiripeltek a madarak, több pasi forgolódott utánam. Gondoltam minden rendben, kívül is, belül is. Felszálltam a villamosra, és ahogy becsukódott az ajtó, egy úr nagyon közel állt hozzám. Ráadásul olyan módon, hogy senki nem láthatott semmit belőle, mit tesz velem. Tudtam ki az, ismerem régóta. Undorító módon nyomakodott egyre közelebb hozzám. A gyomrom összeugrott, torkomban félelem és még szédültem is. Körülnéztem, hátha tudok valakitől segítséget kérni, de elég reménytelen volt. A megállóig az tartotta bennem a lelket, hogy végső esetben felhívom a barátnőmet telefonon.
Végre megállt a villamos, leszálltam és nekiindultam a gyalogútnak. Az úr is jött velem. Szeretek gyalogolni, tudok is. Nem sétálok, hanem jó ütemben megyek. Gondoltam húsz perc komoly meneteléshez edzettség kell, csak lemarad valahol. A Váci út meg elég forgalmas, csak segít valaki….
Menet közben többször lemaradt, de mikor a nyomomba ért undorítóan lihegett a nyakamba és mormolta, hogy úgysem tudok megszabadulni tőle. „Hány éve követlek, üldözlek és még sosem tűntem el az életedből, lásd be előbb-utóbb beadod a derekad, mert nem fogod bírni, elfáradsz, belefáradsz és akkor az enyém leszel”
Megtorpantam, mert eszembe jutott, hogy velem senki nem rendelkezhet. Én odaadom magam annak, akit szeretek, de birtokolni senkinek nem engedem magam. Az is eszembe jutott, hogy nem félelem volt bennem, hanem düh. Ez egészen új érzés volt és hatalmas erőt adott.
Valahogy így érkeztem meg a munkahelyem bejáratához. Azt hiszem csúcs időt gyalogoltam. Mielőtt beléptem volna, hátranéztem. Az úr nem volt ott, bár tudtam, hogy bármikor bejöhet és lehívathat. Ilyet már csinált velem, végigjátszottuk, ismerem. És nagyon fontos nem féltem, nem félek!
Pánik út kísért reggel. Megint. Ez egy újabb megnyilvánulása volt. Ilyen hosszan (majd fél óra!) Sosem voltunk még együtt. De sosem volt még olyan sem, hogy nem féltem. Azt hiszem, közeledik a kapcsolatunk lezárása. Megszorongatott, megemelte a pulzusomat, szédültem is, gyomoromban gombóc. DE NEM FÉLTEM! Elfáradtam, de nem annyira, mint mikor rémületben töltöttem tíz perceket.
Nem utolsó sorban a fenekemben nem múlik az izomláz. A félelem legyőzése mellett, a fenekem egyre keményebb és formásabb lesz. Milyen fura, hogy ezt majd a búcsúnál meg fogom köszönni Pánik úrnak.
Reggel nagyon jó kedvvel indultam munkába. A villamosig minden rendben volt, különösen, hogy a fülembe Metallica szólt (Turn the page, majd Whisky in the Jar), jött a villamos, láttam a fogyó Holdat, csiripeltek a madarak, több pasi forgolódott utánam. Gondoltam minden rendben, kívül is, belül is. Felszálltam a villamosra, és ahogy becsukódott az ajtó, egy úr nagyon közel állt hozzám. Ráadásul olyan módon, hogy senki nem láthatott semmit belőle, mit tesz velem. Tudtam ki az, ismerem régóta. Undorító módon nyomakodott egyre közelebb hozzám. A gyomrom összeugrott, torkomban félelem és még szédültem is. Körülnéztem, hátha tudok valakitől segítséget kérni, de elég reménytelen volt. A megállóig az tartotta bennem a lelket, hogy végső esetben felhívom a barátnőmet telefonon.
Végre megállt a villamos, leszálltam és nekiindultam a gyalogútnak. Az úr is jött velem. Szeretek gyalogolni, tudok is. Nem sétálok, hanem jó ütemben megyek. Gondoltam húsz perc komoly meneteléshez edzettség kell, csak lemarad valahol. A Váci út meg elég forgalmas, csak segít valaki….
Menet közben többször lemaradt, de mikor a nyomomba ért undorítóan lihegett a nyakamba és mormolta, hogy úgysem tudok megszabadulni tőle. „Hány éve követlek, üldözlek és még sosem tűntem el az életedből, lásd be előbb-utóbb beadod a derekad, mert nem fogod bírni, elfáradsz, belefáradsz és akkor az enyém leszel”
Megtorpantam, mert eszembe jutott, hogy velem senki nem rendelkezhet. Én odaadom magam annak, akit szeretek, de birtokolni senkinek nem engedem magam. Az is eszembe jutott, hogy nem félelem volt bennem, hanem düh. Ez egészen új érzés volt és hatalmas erőt adott.
Valahogy így érkeztem meg a munkahelyem bejáratához. Azt hiszem csúcs időt gyalogoltam. Mielőtt beléptem volna, hátranéztem. Az úr nem volt ott, bár tudtam, hogy bármikor bejöhet és lehívathat. Ilyet már csinált velem, végigjátszottuk, ismerem. És nagyon fontos nem féltem, nem félek!
Pánik út kísért reggel. Megint. Ez egy újabb megnyilvánulása volt. Ilyen hosszan (majd fél óra!) Sosem voltunk még együtt. De sosem volt még olyan sem, hogy nem féltem. Azt hiszem, közeledik a kapcsolatunk lezárása. Megszorongatott, megemelte a pulzusomat, szédültem is, gyomoromban gombóc. DE NEM FÉLTEM! Elfáradtam, de nem annyira, mint mikor rémületben töltöttem tíz perceket.
Nem utolsó sorban a fenekemben nem múlik az izomláz. A félelem legyőzése mellett, a fenekem egyre keményebb és formásabb lesz. Milyen fura, hogy ezt majd a búcsúnál meg fogom köszönni Pánik úrnak.
Ha keményedik a fenék, legközelebb, mikor ilyen kellemes zenét hallgatsz, még több férfi fog forgolódni:)
VálaszTörlésTovábbi sok sikert a "gyógyuláshoz"