Ma aztán tényleg nem akartam írni

Na, aztán ma tényleg nem akartam írni semmit, eszemben sem volt! Máshoz lett volna kedvem, de így alakult.
Jöttem-mentem itt a lakásban, gondoltam elpakolom a könyveket az asztalról. József Attilát leejtettem. (azt el sem akartam rakni). És most megint írnom kell, mert megint olyasmi történt, amit nem hiszek el! Írhatnám ide a kozmikus rezgéseket, meg a nincs véletleneket, helyette csak annyit: a kötet kinyílt a földön. A következő versnél:

„ És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kívánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj…”

Szóval, egyfelől imádom ezt a verset (Olyan bolond vagy), másfelől ez most pontosan arról szól, ami bennem van. És nekem senki ne mondja, hogy véletlenül nyílt itt ki a könyv. A könyv leesett, a gerincére és úgy nézett ki a földön, mintha valaki kinyitotta volna itt, ennél a versnél. József Attila kötetem ezer helyen volt már nyitva, több jelzés van benne, több kis ragasztós papír. Miért pont ez a vers? Tudom miért. Mert már kezdtem szomorú lenni, Simply Red-et hallgattam – amitől nyilván sírni kell. Nem sírtam, mert történt, ami történt. A döbbenettől csak álltam és néztem és rájöttem: „..engem is szeret az Úr…”

Imádom ezt:
(és nem is sírok)