Az anyja és a lánya és az életerő és az ablak

„Az okokat senki nem tudná bemutatni, amelynek a jelen helyzetünk az okozata”

Ezt írtam pénteken. A jelen helyzet: a lányommal közös helyzetünk, állapotunk. Pénteken nem tudtam. Szombaton megszólaltak a dobok és azóta kristálytisztán látom, tudom mi miért történt.
A szombati koncert megnyitott valamit bennem. Megnyílt egy ablak, de én csuktam be, mert ez a szakasz lezárult. Az ablak mögött csillogó tisztán láthatom az elmúlt egy évet.


Nem tudok szabadulni a VHK-élménytől.

Egyszerűen megtisztított. Nem fáradtam el a három óra alatt, hanem békés és nyugodt lettem. Egyszerűvé vált minden. Azóta is óriási szeretet van bennem. Most van az a pillanat, amiről már sokszor nagyon bölcsen fejtegettem itt a véleményemet.
Amikor ott a pillanat, ki kell mondani, meg kell mutatni. Mit? Hogy szeretünk.

Kicsit elszomorodom. Mert most nincs itt egyik ember sem, akinek mondanám, mutatnám. Remélem, hogy az a bizonyos kozmikus rezgés működik és érzik így a távolból is. Közvetítek veszettül, az biztos.

Most aztán lehet, hogy nagyon sok vagyok, lehet hogy nagyon szédült és nagyon lila, meg elszállt és ilyesmi. Soha ilyen tiszta, józan és nyugodt nem voltam még.

Eddigi koncertélményeimhez mindig hozzátartozott egy pár perces enyhe pánik-érzés. Szombaton nem volt ilyen. Pedig volt részeg, volt hülye. Tömeg is volt, sötét is volt. Pánik nem volt. Nem csodálom, hogy Pánik úr nem mert megjelenni. Egy perc alatt semmivé vált volna az elemi erejű zenétől.

Hogy ne legyen ennyire kerek a történet, elmondom, hogy Mr. Pánik (ill. Mr. Panic) ott várt a 901-es éjszaki busz megállójában. Tökéletes találkozóra készült. Éjszak, sötét én egyedül. Segítség reménytelen. Amikor megéreztem a jelenlétét, annyit mondtam magamban: „na, neeee!” Ennyi. Elment. Nem láttam merre és nem tudom jön-e még. Azt éreztem, hogy nagyon fáradt volt. Csak leszokik rólam! Remélem, nem szokik rá másra!

(ő nem a pánik)