„Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,
Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.”
„Véletlenül” József Attila versei között találtam ezt, a címe ragadott meg, bár az ismeretlen versek címét mindig utólag olvasom el, ez most belekiabált az arcomba: Tovább én nem bírom. Ez a címe.
Nem bírom a gyűlöletet. Nem bírom az erőszakot. Nem bírom, hogy megint testközelben érzem. Nem bírom, hogy összeugrik a gyomrom, mikor gárdisták masíroznak a metróban.
Hömpölyög a városban az indulat. Nem bírom! Azt hiszem, joggal mondhatom, tudom milyen, amikor elsodornak az érzelmek, tudom milyen a szenvedély. Azt nem értem, hogy ezt az értékes, erős, intenzív energiát hogy lehet erőszakra fordítani?
Mondták nekem, hogy a világ militáns és az emberek, mindig harcoltak egymás ellen. Ezt mondták nekem. Én meg azt mondtam, hogy tudom. És az kérdeztem: ez így kell, hogy maradjon? Mert az ember ilyen?
Én nem akarok senkit megváltoztatni csak - szerényen – a világot. Erre van módszer is, nem én találtam ki, Gandhi. Szerinte, ha meg akarod változtatni a világot, változtasd meg magadat.
Ennyi az egész. Egyszerűnek tűnik, de nagyon nehéz, hiszen nem a másiknak a hibáit kell keresni, hanem a magamét.
Sokkal könnyebb lenne nem látni, nem tudni, nem érezni, nem hinni. Akkor meg minek is az egész? Az utcán kiabálók, karlendítők és egyebek, mennyivel hasznosabban tennék, ha minden indulatukat szenvedélyes szerelembe forgatnák! A problémáikat meg megpróbálnák agyból megoldani. A szerelemben sem cseréljük fel a dolgokat: nem gondolati úton szeretkezünk, és nem szenvedélyből választjuk meg a védekezés módját. Szerencsés esetekben.
Biztos megint naiv vagyok, meg virággyermek a mezőn, afféle hippi-leány, aki virággal a hajában John Lennon dalokat énekel, közben hiszi, hogy az erőszak ellen szeretettel lehet tenni.
Ehhez képest ezt találtam idevalónak:
Imás ajkat, ki térden emleget,
Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.”
„Véletlenül” József Attila versei között találtam ezt, a címe ragadott meg, bár az ismeretlen versek címét mindig utólag olvasom el, ez most belekiabált az arcomba: Tovább én nem bírom. Ez a címe.
Nem bírom a gyűlöletet. Nem bírom az erőszakot. Nem bírom, hogy megint testközelben érzem. Nem bírom, hogy összeugrik a gyomrom, mikor gárdisták masíroznak a metróban.
Hömpölyög a városban az indulat. Nem bírom! Azt hiszem, joggal mondhatom, tudom milyen, amikor elsodornak az érzelmek, tudom milyen a szenvedély. Azt nem értem, hogy ezt az értékes, erős, intenzív energiát hogy lehet erőszakra fordítani?
Mondták nekem, hogy a világ militáns és az emberek, mindig harcoltak egymás ellen. Ezt mondták nekem. Én meg azt mondtam, hogy tudom. És az kérdeztem: ez így kell, hogy maradjon? Mert az ember ilyen?
Én nem akarok senkit megváltoztatni csak - szerényen – a világot. Erre van módszer is, nem én találtam ki, Gandhi. Szerinte, ha meg akarod változtatni a világot, változtasd meg magadat.
Ennyi az egész. Egyszerűnek tűnik, de nagyon nehéz, hiszen nem a másiknak a hibáit kell keresni, hanem a magamét.
Sokkal könnyebb lenne nem látni, nem tudni, nem érezni, nem hinni. Akkor meg minek is az egész? Az utcán kiabálók, karlendítők és egyebek, mennyivel hasznosabban tennék, ha minden indulatukat szenvedélyes szerelembe forgatnák! A problémáikat meg megpróbálnák agyból megoldani. A szerelemben sem cseréljük fel a dolgokat: nem gondolati úton szeretkezünk, és nem szenvedélyből választjuk meg a védekezés módját. Szerencsés esetekben.
Biztos megint naiv vagyok, meg virággyermek a mezőn, afféle hippi-leány, aki virággal a hajában John Lennon dalokat énekel, közben hiszi, hogy az erőszak ellen szeretettel lehet tenni.
Ehhez képest ezt találtam idevalónak:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése