szétesve

„…Csak az zavar e semmiben,/Mért nincs bűnöm, ha van./ Hogy bűnös vagyok, nem vitás./De bármit gondolok,/az én bűnöm valami más./ Tán együgyű dolog.”

„Le vagyok győzve, (győzelem ha van)/ de nincs akinek megadjam magam.”

Ugye, ugye! Magam adom. Neki megadom magam. Van. Van a neki. Le is vagyok győzve. Ha van.

Napok óta be akarom fejezni. Nem vagyok kreatív. Itt nem vagyok. Máshol igen. Jókat írok máshol és nagyon jókat gondolok. Meg fantasztikusakat érzek. Rosszakat is. Nem fantasztikusak.

Gondoltam, hogy írok másik blogot, aminek olyan címe lesz, hogy csak a nagyon okosak találják meg. Mert miért? Mert rájöttem, hogy engem nem értenek. Illetve ennek a blognak a legfőbb tanulsága, hogy nem értenek. Ebben én is lehetek hibás, mert elképzelhető, hogy érthetetlenül írok. Hogy tehetségtelenül az biztos. Mégis. Van, aki ért. Azt hiszem, ketten vannak, talán hárman. Négyen-öten-hatan? Több nincs. Lehet, hogy ők a nagyon okosak. Az is lehet, hogy egyszerűen tiszta emberek. Nem szeplőtlenek és nem hibátlanok, hanem tiszták.

Mindjárt elmagyarázom magamnak, mert ezt feltétlenül meg akarom örökíteni.

Van olyan, hogy az emberek beszélgetnek. Mond valamit az egyik, a másik meghallgatja és válaszol. A tiszták úgy beszélnek, hogy vannak a szavak és azokat így egymás után megszólaltatják a hangképző szerveikkel. Olyan szavakat használnak, amik a gondolataikat a legjobban kifejezik. Ha mégsem, akkor továbbiakkal próbálkoznak. Én is így beszélek és így is írok ide.

Akik nem értenek, azok azt hiszik, hogy a szavaim mögött árnyékok vannak. Úgy kell elképzelni, mint a térben ábrázolt betűket, amik mögött sejthető a vetület. Nem tudják, csak sejtik, mert hátha. Szóval, ha azt mondom alma, akkor azt jelenti, hogy alma. Nem jelent célzást Éva almájára. Akkor azt majd úgy fogom mondani: Éva almája.

Rájöttem, hogy akik értenek, azok az általam kimondott dolgokat úgy értik, ahogy mondom.

Áldott helyzet ez. Mennyivel egyszerűbb így minden! Igaz, ami igaz próbálok a taoista bölcsesség mentén haladni, azaz: fontosat, igazat és jó szándékút mondani. Az is igaz, hogy ezt feltételezem másokról is. Nem tudják, hogy a szemük és a gesztusaik árnyékot vetnek a szavaikra. Könnyű nekem, hiszen nekem minden az arcomon van. Gyorsan meg kellett tanulnom összhangot teremteni a gesztusaim és a mondataim között.

Ma olyan idézgetős a dolog, ezért gyorsan leírom még (lehet, hogy utolsó bejegyzés ez) amit Schopenhauer mondott (ha jól emlékszem ő volt). „Az ember harminc év felett, felelős az arcáért.” (Kicsivel ugyan, de túl vagyok a harmincon.)

Nem akarom megmagyarázni mit írok. Azt írom, amit gondolok, meg annak az ellenkezőjét, ha meggondolnám magam. Azt pláne nem akarom megmagyarázni mit gondolok. Nagyon sok dolgot szoktam gondolni. Még magamnak sem szoktam megmagyarázni. Okot keresni, igen!

Egyébként is a blogolás beteljesítette célját. Az volt a fő kérdés, hogy miért is vagyok itt a Földön. Mondjuk úgy: mi az életem értelme, meg egyáltalán: ki vagyok én? Nincs definícióm ma sem, de sejtem ki vagyok. Az életem értelmére rájöttem: „élni kell és nem lehet” (Ezt meg elloptam József Attilától) Ehhez hozzácsapom még Buddha mestert és a hindukat: tanulni, fejlődni. Olyan individualista dolog ez. Nem egoizmus! Vigyázni! Figyelni a szavakra!

A saját életem, saját értelme részletesen megtalálható egy vékony kis zöld színű könyvben és egy regényben. Nem is kellett hozzá a blog. Persze ez így hülyeség, mert az itteni önmarcangolásom segített ahhoz a zöld könyvhöz. Is.

„Ma éjjel semmi nem olyan, mint amikor olyan, amilyen. Sétál a Hold a háztetőn , zsinóron húzza maga után a szívem”

Ez csak úgy eszembe jutott. Mert „annyi szarral kell még megküzdenem”

Különben: „engem is szeret az Úr/ nem jön soha nagy fényességgel/Nem akarja, hogy elromoljanak/Szemeim, akik/ Nagyon kívánnak látni téged…/

Jutnak eszembe ilyenek. Össze-vissza.

Jaj, még ez is: „Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom./Ostoba vagyok – foglalkozz velem./

És a „pocsolyákba árkolt bús arcomba/Bírnál-e nézni, ha én is belelátnék?/

Jutott eszembe az árnyékolt szavakról.

Nem bírom ki, ideírom: „Szelíd keze csak símogat majd/Szeméből kibuggyan a kláris” Nem kötődik ez itt semmihez, de nagyon szép és legalább századszor is itt lesz a blogon.

Nyilvánvaló, hogy nem fogom befejezni a blogírást. Íráskényszerem van. Majd ideírom a továbbiakban, az olyan történeteket, amelyek hétköznapi, teljesen lényegtelen, az életemet egyáltalán nem meghatározó dolgokról szólnak. Például arról, hogy két napja nincs nálam internet és egy vagyont telefonáltam el. Iszonyúan idegesítő, hogy nem írják jóvá az előfizetésben azt, amit műszaki hiba miatt nem szolgáltatnak. Hogy fogom ezt feltenni a blogomra? És mikor?

És képtelen vagyok elolvasni a Mester és Margaritát. Biztos árnyék van az agyamban. De ha egyszer nem érdekel!!!!!!

Lehet, hogy mégis írok egy másik blogot is. A címét már jól kitaláltam. Az értők megtalálják.