Belső

A pánik nem betegség, csak a neve: pánikbetegség. A pánik viselkedésforma. A Pánik, nagybetűvel – vagy akár angolosan – Panic, egy taszító, alacsony, sötétkabátos, kalapos férfi.

Tőle meg lehet szabadulni. A viselkedésformától nehezebb. Az belül van, a sötétkabátos pedig kívül.

Valójában a sötétkabátos is belülről jön, de ki kell tenni! Ha bent marad mindenképpen győzni fog.

Egyszerűnek tűnik a megoldás, de közel sem az. Segítség nélkül keveseknek megy. Arról nem is beszélve, hogy meg lehet szokni. Megszokás esetén életformává válik. Beépül a mindennapokba és jól átszabja azokat. Ő, belülről.

Furcsa az ember. Szarul van, fél, szorong. Rosszul van és tudja, hogy rosszul lehet. Mit tesz? Sokáig szinte semmit. Nem mintha hülye lenne, csak nem ismeri az okokat, az eszközöket. Nem ismeri önmagát. Nem akar rosszul lenni, ezért hozzáalakítja az életét a szarhoz. Kitalál jó elkerülő technikát, végső esetben nem megy ki az utcára.

Amikor már élhetetlenné válik az élet és elindul a változás útján, már-már felmerül a lehetőség, hogy nem lesz pánik, megijed. Megijed, mert jobb a rossz, de biztonságos léthez ragaszkodni, mint belevágni az újba. Akkor is így van ez, ha tudja milyen volt a pánik előtti élet. Akkor is így van ez, ha Mr. Panic undorító féreg, de legalább biztosan van.

A biztos posványban dagonyázni nem olyan félelmetes, mint kilépni a zöld, puha fűre, amiről már elfelejtettük milyen jó mezítláb – szabadon – sétálni rajta.

Hosszú időbe telik, míg rájön az ember: az a biztonság, ami belülről jön semmivel össze nem hasonlítható. Szükséges a külső támogatás, de nem összetévesztendő ez a megszokással. Ez kerete az életnek. Kell is, ha jó. Ha nem jó, kiesik belőle a kép. Mármint az elszuvasodott keretből.

A belső biztonságot csak a szeretet adhatja meg. Az, amit gyerekkorban kellene kapnunk és annak alapján magunkból kellene tovább adnunk. Szeretni és szeretve lenni a legerősebb bástya. Szeretet nélküli várban csak a hideg folyosókon bolyonghatunk és egyetlen, amire támaszkodhatunk, hogy ismerjük a járást. Nem fog meglepetés érni és már az is egyfajta biztonság.

A hideg falak közül kilépve nem lépünk át azonnal egy meleg tengerpartra, de nagy esély van rá, hogy el kezdünk felmelegedni. Felismerjük a régi színeket, illatokat, érzéseket.

Hirtelen ráébredünk, hogy a szeretet nem távolság függő. A rideg várban maradt kedves emberek iránt nem szűnik meg a szeretetünk és ők sem fognak kevésbé szeretni minket.

A rideg falak közül kilépve, és a pánikot magam mögött hagyva légüres térbe kerültem. Hiányzott az úr. Nem a félelem, hanem a megszokott rítusok, amivel felém közeledett.

Egyéb váramból kilépve érezni kezdtem, hogy élek.

Egy ideje biztonságban érzem magam és kevésbé szorongok. Majdhogynem biztonságban érzem magam. Olykor teljesnek is.

Nincsenek a közvetlen környezetemben, napi huszonnégy órában, akiket szeretek.

Pontosan érzem, ezért tudom is, hogy nem helyrajzi kérdés az érzelem. Nincs idő, nincs távolság. Nincsenek hideg falaim sem. Számomra új falaim vannak, köztük meleg van.

Nem vagyok és nem voltam beteg, pánikbeteg. Viselkedtem valahogy, valamiért. Pánik úr létezik, de most nem fér hozzám, vagy nem vagyok már érdekes számára. Jobban szereti a kihűlt falú régi várakat bevenni, mint kergetni valakit a virágos mezőn.

Most szokom a virágos mező hangulatot, mivel jómagam is dagonyáztam az ilyen-olyan posványban, mert olyan nagyon biztonságosnak éreztem! Rettegtem kimászni a bizonytalanba. Már egy ideje tiszta levegőn vagyok. Nem félek. Kicsit, néha. Sírni is szoktam, meg szorongok is olykor, de nem ez uralja az életemet.

Most ez van. 2010.10.03. 20:17