Renáta: Egyensúly. Boldogság? Szomorúság. Unom. Nem unom.

Lehetett vagy öt éve, amikor lepattant a lelkemről valami páncélféle. Hihetetlen, katartikus sírás közepette éreztem, hogy nagyon közel kerültem sok emberhez és eltávolodtam egytől. Kettő másodperc alatt történt.

Előtte antidepresszánson élve, pár hónapig plafont nézve utáltam az életemet és azt gondoltam, hogy ez már mindig így marad.

Eldobtam a páncélt és tudtam, hogy hatalmas változás történik velem, bennem.

Aztán jött a sok pokol és a sok öröm. Előkerült a süniruha, mert védtelenné váltam.

Most meg, mint a köd ráült a lelkemre az egyensúly. Elmúlt az állandó szorongás. Kibékültem a pánikkal. Mindez azután, hogy jól pofán vágott egy zeneszám, egyidejűleg az Enneagrammal.

Megértettem!

Megértettem, hogy amit látnak bennem, rajtam az a valóság, de a megítélésem felszínes.

Megértettem, hogy hiába a ledobott páncél, ami alatta van, az akkor is én vagyok, ha beledöglök, azaz vagy elfogadom, vagy beledöglök. Megértettem, hogy az, aki én vagyok, nem rossz és nem jó. Az ott valami magféle, ami olyan, amilyen. Amit látnak, az a felszín. Sőt! A felszín felszíne. Ezért nem is csodálkozom, ha a felszínt felszínesen ítélik meg.

Egyensúlyra törekedni, keresést jelent. Keresni a saját középpontunkat és keresni a középpontunk helyét a világban. Az állandó egyensúlyban létező ember, megvilágosodott.

A kereséséhez nyitottság kell, és nem csak szellemi.

A megnyitott – páncéltalanított – lelkem rengeteg dolgot fogadott be. Szélsőségeket is, de szélsőséges sosem voltam, szélen sosem álltam, csak sétáltam a peremeken. Majd visszatértem a közép felé, hogy a másik szélére is elmerészkedjek. Így van ez most is, de most nem lelki szinten, hanem szellemi szinten. Igenis rágom a szélsőséges gondolatokat, próbálom érteni és elhelyezni mindazt, amit tapasztalok. Felhagytam a megkövesedni kezdő elvekkel, mert az a legnagyobb tévút lenne, a hanyatlás maga.

Tehetem ezt azért, mert értem már, hogy ki vagyok ott legbelül. A se nem jó, se nem rossz, vállalható valaki.

Jelen élethelyzetemben megtapasztaltam milyen az, amikor valóban elfogadnak. Amikor mondhatom, tehetem úgy, ahogy belőlem fakad és nincs „csodabogarazás” és nincs „fura vagy” és nincs „szélén állsz”. Nincs rá szavam, mennyire érdekes érzés ez. Békés. Harmonikus. Arra sincs szavam, mekkora hála van bennem. Amit cserébe adhatok: ugyanaz a mély, őszinte, feltétel nélküli elfogadás. Van más is, de azt nem írom le. Mégis kevésnek érzem, de van amikor megijedek, hogy már megint sok vagyok. Ettől nagyon félek. Persze, ha valóban elfogadható vagyok, akkor sok sem vagyok. Bizonytalan inkább.

Szóval nem az istenek dobták rám az egyensúly lepedőjét, hanem földi ember. Nem is tudja, de tette. Mert ő meg olyan belülről, amilyen. Se nem jó, se nem rossz, de vállalható.

Már-már használhatnám a boldogság szót, de nem teszem, mert nem tudom mit jelent. Azt érzem, hogy nincs boldogság szomorúság nélkül. A világ kétpólusú, nincs önmagában euforikus öröm és nincs önmagában mély fájdalom. Tetszik, nem tetszik, mindegyikben benne van a másik. (Na, ugye! Jin-jang.) Én ezt tapasztalom.

Amit tapasztaltam, azt tudom. Tudom, biztosan hogy nincs haladás nyitottság nélkül. Nincs fejlődés, kínlódás nélkül. Mindehhez bátorság kell. Azt hiszem bátor voltam, amikor a védtelen, páncél nélküli lelkemmel nekiindultam annak az egészen új útnak, amit talán az én folyómnak nevezhetek. Ha akkor tudtam volna mi vár rám, biztos visszarendezem a tüskéimet, szedem tovább a gyógyszert, úgy teszek, mintha ez lenne az én sorsom, a szegény szerencsétlené, akinek száz baja van és szenvedi az életet. Tudatlan voltam, nem futamodtam meg.

Tudom, ha nincs nyitottság nem találnak meg versek, zenék, könyvek és főleg emberek.

„Nem találok szavakat magamra.” Ezt nem én mondom, hanem József Attila és már ezt is pontosan értem, megéreztem. Nem találtam én sem a szavakat, hogy megmagyarázzam magamnak, magamat. Hülyeség, de nem értettem, mitől ez a nagy béke bennem? Talán szerencsés vagyok, hogy itt bujkál bennem a kétely és egy kis szorongás: nem lesz ez mindig így! Nem beszélve arról, hogy itt van egy kis szomorúság is, mert számomra is érthetetlenül, néha szembesülök a realitásokkal. Ekkor szomorú leszek.

Mai felfedezésemhez is zene segített hozzá. Ezt is figyelem évek óta magamban. Hosszasan hallgatom ugyanazt a zenét, majd jön valami más. Egy zene, mindig egy szám amire, mint egy drogos rákattanok. Aztán jön a többi és szép lassan kicserélődik az MP3 lejátszóm tartalma.

Ma egész nap Quimbyt hallgattam, egy számot. „Unom” Rájöttem, hogy alapvetően én is unom. Unom magyarázni azt, aki se nem jó, se nem rossz, de vállalható és unom magyarázni a „fura” gondolataimat, ezért sokszor unom magamat is. Már nem kell unnom, ha van olyan, hogy a szó valós, igazi értelmében elfogadnak Van olyan. Ezt azt hiszem nem lehet megunni.

Szóval nem vagyok boldog, de érzek boldogságot. Nem vagyok szomorú, de érzek szomorúságot. És van, ami fáj. Alapvetően jól működök. Renátásan.

Itt tartok, ez egy állapot. Holnap mi lesz?