Agyizomlázam van. Ezen kívül izomláz van a fenekemben is. Az ok nem ugyanaz. Az agyam túlterhelt. A fenekemről nem értekeznék.
Az történt, hogy üldögéltem a munkahelyem közösségi helyiségében (hogy ne legyen eufemisztikus: a dohányzóban) és gondolkodtam. Szoktam. Nem nagy dolgokon, mert a nagy dolgokat már mind tudom. (pl.: részecskegyorsító – és ez még csak egy!) A dohányzóban elég nehéz olyan pillanatot kifogni, hogy magányosan lehessen üldögélni. Mondjuk korán reggel és késő délután nagyobb az esély. Én reggel gondolkodtam. Egyedül.
Visszatérve a mai történésekre: azon járt az agyam, hogy befejezem a gondolkodást. Nem megy ez nekem, nem kell erőltetni. A munkámban ügyeske vagyok, mert a munkával kapcsolatban tudok gondolkodni. Ezt is megállapítottam magamról reggel, egyedül. Meg is elégedtem magammal, mint munkaerővel és ezzel véget is ért egy gondolatfolyam. Aztán jött a magánéleti gondolatkísérlet. És ment is, mert elküldtem. Egy szó, mint száz: befejezem a lelkem racionális megközelítését.
Hogy még csapongjak is ide-oda, elmondom, hogy szokták nekem mondani, hogy okos vagyok. Nem vagyok okos. Találkoztam már okos emberrel. Nem sokkal. Én nem olyan vagyok. Az okos embert jó hallgatni, nézni, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Engem szoktak figyelmen kívül hagyni, tehát nem vagyok okos, ahogy ez a formál logikai levezetés is butaság. Ezzel együtt nem tudom, hogy engem jó-e hallgatni vagy nézni, és ha igen, akkor okos vagyok-e?
Az van, hogy összerakok mindenféle racionális érveket, majd szembe állítom velük az ellenérveket, végül kihozok belőle egy vállalható racionális megoldásfélét, vagy inkább választ a folyamatosan generált saját kérdéseimre. Így lesz nekem egy szép racionális valamim, amit a születése pillanatában, az agyamban lakó manócska megfog és nevetve elszalad vele egy raktárhelyiségbe és felteszi az észérvek polcra. Majd, hogy ne jöjjön üres kézzel, hoz nekem egy óriási kupac érzelmet és betolja az agyamba. Az nem jó, ha az ember agya üres, még akkor sem, ha egy szőke nőről van szó. Tehát jön ez az érzelemcsomag a gondolatok helyére, amihez még vivőanyagot is hoz nekem a kis manó, aminek segítségével végigcsúsztatja az egész cuccot a gerincemen, majd vissza. Többször egymás után, közben néha bekeveredik valami a gyomrom tájékára is. Kérdezem én: lehet így gondolkodni? Amikor elviszik a szépen, okosan összeszedett észérveket, amik azóta is ott pihennek a polcon? Nem lehet! Ezt kijelentem, mert tudom. Megtapasztaltam. Ilyen helyzetben ábrándozni lehet. Na, az meg megy nekem! Profi vagyok! Nem sok dologban vagyok tehetséges, az ábrándozás az egyik. A másikat meg nem árulom el! Na, annyit azért megsúgok, hogy semmi köze a gondolkodáshoz.
Egyébként ez így mind rendben is lenne, csak az a bökkenő, hogy nincs válaszom a saját kérdéseimre. Próbáltam már mást kérdezni és kaptam választ is. Okos választ, okos embertől. Nem jutottam előrébb, hiszen én nem vagyok okos, így az okos válasszal nem tudok mit kezdeni, mert az is nagyon gyorsan a raktárba került és jött helyette a vivőanyagos érzelemcsomag.
Azt is elhatároztam, hogy befejezem a kérdezést is. Aztán úgy döntöttem, hogy ez hülyeség. Kérdezni kell. Elég sokat tanultam az elmúlt években, és talán a legfontosabb, hogy tudok kérdezni. Illetve inkább merek. Rájöttem már jó pár éve, hogy csak az visz valamerre, ha a valós kérdéseket tesszük fel magunknak és arra keressük a választ. Ezért váltam el. Sikertörténetnek elég fura ez így: megtaláltam a jó kérdést és a választ is, ennek eredménye lett a válás. Mert nem az volt a kérdés, hogy elváljak-e? Fel sem merült. Az volt a jó kérdés, hogy miért maradjak? Nem volt rá ésszerű válasz. Szóval, így kellene valahogy kérdezgetni önmagunktól. Szerintem. Mondom én a szőke, aki nem tud gondolkodni, nem találja az újabb kérdéseire a válaszokat és izomláz van a túlterhelt agyában.
Reggel, egyedül a dohányzóban ülve felismerésem is volt. Megvilágosodás csirám.
Most jól összezagyválom ezt az egészet, amit eddig ideírtam. Miközben zseniálisan kitaláltam, hogy nem gondolkodok, és még azt is megerősítettem - immár ezredszer – hogy csakis az érzéseimre és az intuíciómra figyelek, hiszen elég tapasztalatom van már abban, hogy csakis így tudom a lelkemet érintő dolgokat helyes úton tartani, eszembe jutott a gondolat teremtőereje. Azaz nem dobhatom ki a gondolkodást, mert igenis a gondolat teremt.
Sokszorosan tapasztaltam. Igaz mindig utólag jöttem rá, hogy én voltam a teremtő.
Például kreáltam már magamnak gondolati úton betegséget. Ha nem is a legpraktikusabb dolog, de én csináltam. Mindig mondom: gondolkodni veszélyes. A teremtés is az. Lásd Istent és a teremtményeit. Én nem gondolok rosszra. Közvetlenül nem merek gondolatokkal kísérletezgetni, mert nem megy az nekem. Az érzelmeim meg úgyis kéznél vannak. Hogy teremtenek-e nem tudom, de szeretem őket. Máris egy újabb kérdés. Van-e az érzelemnek teremtő ereje?
Bonyolult ez. Meg még hosszú is. Kicsit talán zűrzavaros. Na, de mondom! A manócska elvitte az észérveket, de dobott nekem egy gondolatot ide a végére:
Ezt az egészet - amit ideírtam – két szóban meg lehetett volna fogalmazni. Na de a vivőanyag….az tehet róla.
Ez meg csak úgy eszembe jutott, vagy hozta a vivőanyag:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése