Szinkron

Vannak időszakok, amikor hihetetlenül erős az intuícióm. Ilyenkor lépten-nyomon belebotlok a szinkronicitásba. Régebben megijedtem, manapság inkább megpróbálom megmagyarázni, érteni. Amit persze nem lehet. Legalább tanulni kellene belőle valamit, leginkább önmagamról. Nyilván nem egyedülálló képesség ez, talán csak egy kicsit szenzitívebb személyiség szükségeltetik hozzá, aminek alapja a nyitottság. Szellemileg, lelkileg. Elfogadni mindazt, amit az agyam, lelkem produkál. Ez senki elől nincs elzárva.

Tegnap leírtam ide néhány kérdést, ami foglalkoztat. Gondoltam , hogy valószínűleg kevés a tárgyi tudásom és ezért merülnek fel bennem ilyen furcsa kérdések. Sokszor gondolom, hogy buta vagyok, és ami számomra érthetetlen, más számára teljesen evidens, és ha olvassa a kisszerű problémáimat megengedő legyintéssel szánakozik: na, ennek is van még mit tanulnia!

Éjjel egészen döbbenetes élményben volt részem. Olvasom Popper utolsó könyvét, a Sárkányok barlangját. Nem írok róla, mert lehetetlenség. Egyébként is elég lila lesz, amit megosztok a nagyvilággal, semmi szükség a túlburjánzó lelkesedésemre Popper iránt.

A következőt írja:

„Kérdés viszont, hogy van-e ösztöndinamikai, érzelmi raktárunk is? Van-e tartalékban lekódolt dühünk, amikor szelídek vagyunk? Nemi vágyunk, amikor kielégültek vagyunk? Éhségünk, amikor jóllaktunk? Biztos-e, hogy igaza van a pszichoanalitikusoknak, amikor feltételezik, hogy elfojtott formában van? Nem olyan ez a kérdés, mintha arról érdeklődnénk, hol van a szél, amikor nem fúj? Nem lehetséges-e, hogy a kéreg alatti pályákon ösztönrészecskék, érzelmi részelemek száguldoznak, és provokációra hirtelen összeállnak lelki jelenséggé (például dührohammá, vagy szerelemmé)?”

Nem hittem a szememnek! Emberi gyarlóságomból fakadóan az első gondolatom a megelégedettség volt: ezek szerint nem vagyok annyira buta, mint feltételezem magamról. A kérdéseim ugyanazok, mint Popperé. A tudásbeli különbség nyilvánvalóan látszik a megfogalmazásban, a fogalmakban, a szóhasználatban. A lényeg, viszont ugyanaz: pont azt nem érti, amit én. (Nincs válasza a könyvben, még csak esetleges megoldást sem kínál. Tovább kérdez.)

A második gondolatom, inkább érzésem eléggé ködös volt. Kellet ehhez az éjszaka csöndje, kellet az én hetek óta tartó felfokozott lelkiállapotom. Hetek óta zsibog a lelkem. Nem is emlékszem ilyen hosszan tartó örömteli létállapotra. Oka van, és pont ezt az okot akarnám szüntetni. (Nem megy. Lásd előző bejegyzést!) Nem vagyok őrült, amiért meg akarom szüntetni. Amíg nincs megerősítése az oknak, felesleges itt repkednem, mert nagyot zuhanhatok, tehát önvédelemből okoskodom. (Mondom: nem megy!) Egyelőre marad a megnyílt lelkem. Nem az áramlik bele, amire várok, de helyette jött a tegnap esti élmény.

Úgy éreztem, hogy Popper visszanyúlt a túlvilágról. Nem hozzám, sokakhoz, akik nyitottak rá. Pár percig éreztem, hogy a világ rendben van, én jó úton járok, és haladnom kell tovább az ösvényen. Nem gond, ha hülyeségnek tűnő kérdéseket teszek fel, nem gond, ha hagyom szabadon áramlani a gondolataimat, az meg főleg nem gond, ha el is mondom. Nem mintha az idétlen gondolataim megosztása bárkivel hatalmas dolgokat indítana el a világban, de azt hiszem, így van esélyem, hogy a reakciók által jobb legyek, talán okosabb , de színesebb biztosan. Hiszem, hogy ha vállalom a gondolataimat, érzéseimet, kérdéseimet egyre kevésbé kell magyarázkodnom. Vagy értenek, vagy nem. Aki nem ért, nem azért nem ért, mert buta, én meg annyira okos lennék, hogy utolérhetetlen a szellemi magasságom. Az nem ért, akinek nincsenek saját kérdései, urambocsá’ gondolatai. Az nem ért, aki a gondolatit rácsok mögé zárta és esze ágában sincs a korlátokat még lazítani sem, mert az úgy biztonságos.

Egyébként sem engem kell érteni, hanem mindenkinek önmagát. A többieket csak elfogadni kellene. Legalább megpróbálni.

Összességében nem lettem okosabb tegnap éjjel. A kérdés, kérdés maradt. Honnan az érzelmek? Popperbe kapaszkodva bíztatom magam: érzelmekről nem tehetünk, nem döntés kérdése, szeretünk-e avagy sem? Azt sem dönthetem el, hogy közömbös legyek, vagy hogy ne szeressek.

Így ment pocsékba egy-két hetem, felesleges gondolati kísérletekkel, és tartok ugyanott. Ugyanott?