Egyszerűen vagyok bonyolult

Szeresd önmagad és bárki lehet a párod!- ez egy könyv címe. Ha nem szereted önmagad, más sem tud téged szeretni – ez meg egy újkori mantra, ezoterikusnak mondott körökből. Üres közhelyek.

Elgondolkodtam: hogyan szereti az ember önmagát? Az, hogy mást miként szeretünk elég egyértelmű, de megfogalmazni szinte lehetetlen. Megfogalmazni csak a cselekvést lehet, de az érzés leírásához költőnek kell lenni, vagy zenésznek, festőnek.

Esetleg én vagyok sekélyes, és ezért képtelen vagyok önmagam iránt úgy érezni, mint más iránt?

Az ember szereti a gyerekét, párját, barátait. Ugyanannak az érzésnek kellene önmagunk felé irányulni? Hogyan? Eleve mást érez az emberfia, a gyereke és párja iránt, tehát, önmaga iránt is egy másfajta szeretetet kellene érezni? Milyen az? Nagyon szeretnék beszélni valakivel, aki szereti önmagát és meg is tudja mondani, hogy milyen az?

Eszembe jutott néhány ember, aki hiteles számomra. Dalai Láma, Popper, Csernus, Márai, József Attila, Füst Milán. (Tőle a kedvencem: Itt fekszik Füst Milán, aki kevés embert szeretett és azokat is utálta. Elég sokat mondó sírfelirat ez.)

Tőlük, felőlük soha nem hallottam, hogy szeretnék önmagukat. Ők elfogadják magukat. Elfogadják, mert dolgoznak, dolgoztak önmagukon, aminek a végeredményeképpen megbékéltek sorsukkal, amit saját kezükben tartottak, tartanak. Szó nincs szeretetről! Ahogy Buddha tanításaiban sem. Gyanús nekem, hogy amit a keresztény egyházak jézusi, isteni szeretetnek hirdetnek, semmiben nem különbözik a buddhista elfogadástól és türelemtől.

Nem mintha az önmagam elfogadása tökéletesen menne. Másoké sokkal könnyebb, és ha jól sejtem azért, mert másokat kevésbé ismerek, mint önmagamat. Formál logika szerint, ezek alapján könnyebb azt elfogadni, akit kevéssé ismerünk. Talán nem is csak egyszerű egyenes vonalú következtetés ez, hiszen a párok is akkor kezdenek elidegenedni egymástól, amikor már egyre mélyebb rétegeket ismernek meg egymásból. Ritka és isteni adomány, ha két ember egyre közelebb kerül egymáshoz, minél többet lát a másikból. Áldás, ha a másikból megismert rétegek tetszetősek és kívánatosak, hosszú idő elteltével is. A tökéletességhez már csak az hiányzik, hogy mindig maradjon valami ismeretlen, titokzatos. Nincs annál kiábrándítóbb (talán egy buta férfi), ha ott állunk egy emberrel szemben, aki láthatólag már semmi izgalmasat nem tud mutatni számunkra.

Az is lehet, hogy csak én vagyok ennyire bonyolult, és az emberek sokaságának pont az a jó, ha a párjuk egyszerű, mint egy faguriga, hiszen akkor nincs bonyodalom, nincs „munka vele”, nem kell figyelni. Biztosan sok férfinak elég, ha finom a csülkös pacal, amit az asszony főz, és sok nőnek elég, ha a férfi ügyesen barkácsol.

Szerintem ki kell dobni ezt a "szeressük önmagunkat" baromságot! Az elfogadás az más. A megvilágosodottakénál alacsonyabb szinten létezőknek iszonyú nehéz feladat ez, hiszen nem légüres térben lebegünk a világban, egyedül. Hiába vagyok én baromira megelégedve magammal, ha a visszajelzések gyakorta mást üzennek felém. Akkor is így van ez, ha törekszik az ember az önálló véleményre, ha ezerszer körbejárja önmagát és tudati szinten rendben van a tetteivel, félig-meddig önmagával. Kizökken az ember, ha kap egy-két ellentétes irányú véleményt.

Feloldhatatlannak tűnő ellentmondásba keveredtem. Alapjában véve, rendben vagyok önmagammal. A szakember szerint sugárzik belőlem, hogy tudom, ki vagyok és még önazonos is vagyok. És milyen vagyok még? Olyan, akit nem lehet figyelmen kívül hagyni és ez olykor sok. Biztos így van, de az is igaz, hogy nem szándékosan vagyok ilyen. Már jó ideje gyakorlom a visszahúzódást. Érdekes összefüggésre jöttem rá, kellet hozzá pár év, mire tisztán látom ezt. Életem leghosszabb kapcsolata, azért lehetett tartós – többek között – mert az az ember tudott engem figyelmen kívül hagyni. Ezért nyilvánvalóan nagy űr keletkezett bennem, és a kapcsolatnak vége lett. A rövidebb kapcsolataimban mindenki figyelt rám – önmagától, nem kierőszakoltan – és egyszer csak elfáradtak.(?) Nem tudom, mert a férfiak nem kommunikálnak és bármennyire jók a radarjaim, mindent én sem tudok levenni az éterből.

Tehát: amire szükségem lenne, soha nem fogom megkapni, mert sok vagyok. Mégis úgy érzem, és még gondolom is, hogy nagyon kevés az, amit megmutatok, ahhoz képest, ami mélyen bennem van.

Mi értelme lenne egy probléma feltárásának, ha nem keressük a megoldáshoz szükséges lehetőségeket? Kidolgoztam a projektet. Először is, még jobban visszahúzódom. (csak nehogy elvesszek!). Másodszor, a következő alany (aki nem tudom van-e valahol – de nagyon remélem) kíváncsi kell, hogy legyen, arra, amit magammal viszek a visszahúzódásba, és többre legyen az igénye, mint a babgulyás. (Azt is megkapja, mert jól főzők és még szívesen is teszem.) Ezen kívül mily szerencse lenne, ha a „sokságom” megnyilvánulásakor szólna. Harmadrészt, legyen neki nagyon jó radarja, amivel érzékeli, hogy nemcsak sok vagyok, hanem sokat is adok. Többet, mint egy háztartási alkalmazott.

Teszem ezt úgy, hogy tudok úgy szeretni, hogy nem mondhatom: szeretem önmagamat. Elfogadom. Többször igen, mint nem. Amikor majd tökéletes lesz saját magam elfogadása, nem fogok blogot írni, és nem fog érdekelni, hogy sok vagyok-e vagy sem, és kíváncsi-e rám valaki, avagy sem? Akkor már megvilágosodott leszek és a boldog vágy nélküli létből távozom a nirvánába. Egyelőre van még előttem néhány reinkarnáció, amit nem is bánok, mert saját, örökbecsű, de nagyon gyarló megállapításom még érvényes: több újjászületés, több szex.

Nem is vagyok annyira bonyolult.