Mindennek a szélén

„Mindennek a szélén állsz. Te, Renáta, aki vagy, a személyiséged, mindennek a szélén állsz” Persze nem értettem és most sem értem. Kérdeztem, kértem a konkrétumokat. Nem kaptam. Helyette: „Nem fogok szavakat mondani, mert felesleges, úgyis tudom a választ.” Ja, és még: „megváltoztál”.

Ismét egy tükör, elém tartva. Ismét egy felszínes, semmitmondó, öncélú címkeszerű valami. És ismét gyávaság. És ismét az átgondolatlanság. És ismét a puszta indulat.

Ezt akkor én most szétszedem, és összerakom. Ezt kaptam, ebből tudok valamit kihozni. A valós tartalom annál marad, aki ezeket kimondta. Nem is baj. Alapjában véve ebben az egészben megint a jelenség a fontos. A miértek, az okok nem nálam vannak, hiszen én nem kaptam meg, csak az indulati részt. A tartalom valamiért kimondatlan maradt, pedig azzal még kezdhetnék is valamit. Ami fontosabb: az kezdhetne valamit vele, aki címkéz. Talán elindulhatna egy belső úton és megtalálhatná az okot, mi váltotta ezt ki belőle? Ez az ő dolga, a címkeragasztás önmagamra, megint az enyém.

Igen fontos üzenete van a „te személyiséged” kifejezésnek. Egyszerűen elintézem én ezt azzal, hogy megint kiütöttem a biztosítékot valamivel, valakinél. Azzal, aki vagyok. Illetve utalást tett egy itt leírt mondatomra, amiben ő magára talált. Azt nem igazán értem, hogy a ragacsot miért nem magára teszi? Vagy legalább mondjon két mondatot, mint ellenérvet, mert távolról sem gondolom, hogy bármiben is igazam lenne. Hiszem, hogy nincs abszolút igazság. Látásmód van. Meg van a személyiségem, ami ismét zavar valakit.

Szélén állok, mindennek. Ez aztán a hülyeség! És íme, én is gyártottam egy címkét.

Bárminek a szélén lenni, az kizárólagosan egy másik ember szempontjából lehetséges. Önmagához képest senki nincs a szélen. Illetve lehet, aki skizofrén. Talán elmebetegnek még nem tartanak. De még ez is lehet.

Hozzám képest szélén van egy ideológiának, aki fasiszta. A fasiszta, önmagát nem tarja szélen lévőnek. Az én szempontomból a bekötött szemű, megkötött gondolkodású emberek is szélen vannak, mert én így látom őket. Ők magukhoz képest pont középen ballagnak, vagy álldogálnak.

Illetve, lehet még szélén lenni bárminek az általános erkölcshöz képest, a társadalmi szokásokhoz képest. Ezt azért nem gondolom magamról, és ha bárki így látna engem arra azt kell mondanom, hogy torzít a szemüvege. Mondjuk, torzítja az indulata. Szélsőséges nem vagyok, nem voltam.

Tehát az igazán érdekes kérdés: mitől lát engem valaki hirtelen, húsz év után, úgy hogy valaminek a határán vagyok? Egyik magyarázat, hogy ő billent el valamerre és ahhoz képest én valóban máshol vagyok. Másik magyarázat, hogy ő egy helyben topog én meg bármerre, de haladok, így egyre messzebb kerülök. Az én haladásom nem biztos, hogy jó. Lehet, hogy rohadt nagy tévút. Lehet, hogy unszimpatikus. Mégis: én megyek, én haladok, én taposom a saját ösvényeimet. Vannak (sajnos nem sokan), akik szintén bandukolnak valamerre, velem párhuzamosan, velem szemben, esetleg keresztben. Ők azok, akik ha nem is feltétlenül értenek velem egyet, de azt értik, hogy én megyek valamerre, hiszen ők is ezt teszik. Értik, érzik, hogy ez nehéz. Olyan sokszor írtam már – ráadásul közhely is – legnehezebb dolog saját tetteinkért, gondolatainkért, véleményünkért felelősséget vállalni. Saját döntést hozni és felismerni, hogy a döntés szabadsága nagyon édes, de a következmény lehet, hogy keserű.

Aki egyhelyben áll – most úgy látom, hogy aki engem a határon lát, az nagyon toporog – csak az őt ért külső hatásokat – esetleg engem – okolhat rossz érzésekért, téves döntésekért, bármilyen sérelemért. Kényelmes megoldás, de örömtelen. Kívülről, egyhelyben álldogálva várni, hogy majd valami külső erő megörvendeztet….elég csekély az esély erre.

Életem e kis intermezzója nálam is elérte az indulati szintet. Attól dühös lettem, hogy nem kapok konkrét választ, mert felesleges, mert úgyis tudni lehet, mit reagálok. Már nem vagyok indulatos. Az ilyesmit én primitívségnek tartom. (ettől a jelzőtől megint a szélén leszek, tudom) Ez így értelmetlen és felesleges, mondhatni tiszteletlen. A minimális emberi tisztesség azt kívánja, hogy adjuk meg a másiknak a megszólalás jogát, és ne döntsük el helyette, hogy mi jár az ő fejében! Lekezelő magatartás ez, viszont nem rólam szól.

Itt eszembe jut, amit a demokráciáról gondolok. Demokraták teremthetnek demokráciát. Aki erre vágyik, demokratikus szabad világban szeretne élni, önmagának is azzá kell lennie, de legalábbis törekednie rá. Az egész valahol ott kezdődik, hogy meghallgatom a másikat, legfeljebb majd nem értek vele egyet, de semmi esetre sem engedem meg magamnak azt a gőgöt, hogy helyette tudjam mit gondol.

Megváltoztam. Megváltoztam? Én egyedül, az univerzumban? Mihez képest? Nem lehet, hogy az változott, aki változónak lát? Vagy én tényleg változtam, ő meg ott maradt valahol félúton és még keresi, merre induljon? És ha megváltoztam, az baj? Neki baj? Zavaró? Lépjen tovább!

Nem tudom melyik fizikus mondta, hogy a természetben egyetlen dolog biztos: a változás.

Ugyanakkor hiszem, hogy alapjaiban senki nem változik. Hozunk egy csomagot, amit más tájakon karmának neveznek és ez az, ami meghatároz minket. Nagyon szerencsés az, aki életében feloldja karmájának valamelyik részét. Tulajdonképpen ezért vagyunk itt, ez a dolgunk. A tanulás. A fejlődés. Azaz, máris adott, hogy az állandó karmánk feloldásának egyetlen útja van. A változás. Jó esetben ez a változás nem megtörténik velünk, hanem részesei vagyunk. Nehezebb esetben sodródunk, kapjuk a pofonokat, aztán majd vagy felismerjük az ok-okozatot vagy sem. A környezetünk változik, a karmánk nem. A környeztünk változásához igazodunk, ezáltal változik a véleményünk, hozzáállásunk, látásmódunk. Mi magunk annyiban változunk, amennyiben azonosulunk a véleményünkkel és azt megingathatatlannak tartjuk. Itt kell megint előkapni Poppert, aki szerint a szellemi halál, ha valaki nem bontja le időről- időre a korábbi véleményét. És igaza van.

A külvilághoz igazodás nagyon kényes kérdés. Képes-e felismerni valaki, mikortól szolgalelkű, megalkuvó? Helyes igazodás-e a gyávaságból sorba állás? Kell-e minden áron a mainstream-ben lubickolni, vagy merjük-e vállalni a saját, esetleg eltérő, talán a korábbiakhoz képest nagyon más véleményünket?

Az én változásommal kapcsolatban, hogy valaki szerint én most megváltoztam, nagyon érdekes dolog jutott eszembe. Az illetőnek pontosan tudnia kell, hogy alapvetően mindig is igyekeztem önmagamat képviselni, sokszor éles, erős kritikával figyelem a világot, az embereket. Hozzáteszem: elsősorban önmagamat. Azért ezt nem árt elfelejteni! Így volt ez kamasz koromban és így volt ez akkor is, amikor éppen ezen az úton haladva pusztult a lelkem és kilátástalan helyzetben éreztem magam. Ami változott, hogy máshol vannak hangsúlyok és sokat csiszoltam a stílusomon. Vannak olyan alapelvek, amiket igyekszem követni, és ezek többnyire a hindu és buddhista filozófia alapjai. Bocsássa meg nekem a világ, hogy nehezek ezek a filozófiák és sokszor elveszek az értelmezésükben, de igyekszem.

Mi változott még? A véleményem dolgokról. Pont ez lenne a konkrétum, amit nem tudhatok meg. Az egészen fura, hogy amikor az illető egyetértett velem valamiben – ugyanezzel a habitussal és elemző szemlélettel nézve a dolgokat – akkor nem érezte, úgy hogy szélen állok, és hogy megváltoztam. Mostani, valamiben más véleményem, egyszerűen elintézhető azzal, hogy ilyen, vagy olyan vagyok.

Még valami. Volt korábban két ilyen címkézésről szóló bejegyzésem. Mindent alátámaszt ez az újabb, azzal kapcsolatban, amit a változásról és az állandóságról gondolok, nem beszélve a tisztességről. Az akkori események elcsitultak. Hála az összes égben lévő isteneknek, az az ember nem változott meg, de nagyot változott a látásmódja. Ahogy az enyém is, az irányában. Nem látom őt másnak és nem írom felül azt, amit akkor gondoltam. Az akkori véleményem – ahogy az övé is – indulatos volt, és közösen értetlen. Szerintem most is eltér a véleményünk, de akkor feljött valami koszos hordalék mindkettőnkből, az itt a napon kiszáradt és elfújta szél. Maradtunk, akik voltunk, mert a saját utunkon megyünk. De megyünk! Nem áll egyikünk sem! Vele kereszteződtek az ösvényeink, de nem álltunk meg a kereszteződésben további jelzőket dobálni egymásra. Mindketten folytattuk a saját utunkat és közben változott a látásmódunk.

Egészen elképesztő kérés is érkezett hozzám, azok után, hogy nem méltattak arra, hogy válaszolhassak egy rólam szóló kérdés konkrétumára. Nevezetesen: aki most szélen állónak lát, arra kért, hogy ne hasonlítsam őt a korábbi címkézős jelenséghez, vagy ne említsem őt együtt vele. Hogyan is? Arra nem vagyok méltó, hogy megtudjam konkrétan mi a probléma velem, de megpróbálja bárki megmondani nekem, hogy milyen párhuzamokat vonjak? Nem véletlen ez, hiszen a párhuzam magától értetődő. Hozzáteszem konkrétumokkal és nem címkékkel kijelölve.

Minden esetre igen merész dolognak tartom még a gondolatot is hogy bárkinek megmondjam, mit gondoljon, és milyen összefüggéseket lásson. Igenis, próbáljon meg mindenki saját álláspontjából kimozdulni és talán akkor nem látja a többieket valamiféle határvonalon. Önmagát láthatja: láthatja, hogy van, ami állandó, de véleményt formálni szükséges, ahhoz hogy haladni lehessen, azon a bizonyos saját úton. A fejlődés érdekében.