?

A kérdés, kérdése. Miért olyan nehéz kérdezni? Nekem nehéz csak? Mások csak úgy, hipp-hopp kérdeznek? Tőlem nem igazán. Az is lehet, hogy annyira nem kíváncsi senki rám, hogy kérdezzen. Vagy úgy, általában nem olyan kérdezős fajták.

Bár, egészen újszerű élmény számomra, hogy mostanában van, aki kérdez tőlem. Jókat. Olyanokat, amikből én valódi érdeklődést érzek. És gyorsan hozzáteszem: lehet, hogy megint festem a rózsaszínt. Mert elbizonytalanodom. Hogy lehet, hogy valaki tényleg kíváncsi rám? Megpróbálom elhinni, mert miért ne?

Miért ne? Mert megint összegeztem, aztán elemeztem és arra jutottam, hogy alapjában véve eddig mindig elhitettem magammal, hogy akire én annyira nagyon kíváncsi vagyok, az pont annyira kíváncsi rám. Elég ocsmány dolog ezzel szembesülni. Mert mekkora egy hülye vagyok én! Nem is csoda, ha igazán nem vagyok érdekes! Azaz mindig baromi érdekes volt egy bizonyos részlet belőlem. Egyszerűen képtelen vagyok más következtetésre: a baj velem lehet. De mi? Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy nincs errefelé valahol, valaki, aki egészben érdekesnek talál és kérdez tőlem, mert minden vágya, hogy többet kapjon belőlem.

Kicsi az esély erre? Megkérdezni sem tudom. Kitől? Elolvastam már egy rakás bölcsességet. Válasz nincs. Válasz ötezer van. Az én válaszom vagy itt van bennem, vagy ott van másnál. Hol van az a más? Van-e?

De! Veszettül félek megkérdezni sok dolgot! Nem bántó dolgokat kérdeznék. Nagyon szánalmas, de azt hiszem nem egyedüli: félek a választól. Ezért magamban folytatok párbeszédet és utána megnyomom az agyamban a „delete” gombot. Felesleges válaszokat kreálnom, a fel sem tett kérdéseimre. Így most is tele vagyok kérdésekkel, de a válaszokat már töröltem. Ha leírnám ide, milyen kérdéseim vannak, magam is meglepődnék, mennyire idióta vagyok, hiszen annyira apró kis dolgokról van szó! Ezek az apró kis dolgok számomra óriásiak.

Viszont, ha ebből megint következtetek, akkor az egyik lehetséges kifejlet, hogy más is fél kérdezni. Lehet, hogy van valaki, aki kérdezne, de nem mer? Hurrá! Lehet, hogy csak ennyi az egész? Megkérdezem azt magamtól, hogy miért nem azzal boldogítom magam, hogy mégiscsak van valaki, aki kérdez tőlem - ahogy az elején már örvendeztem ennek.

Akkor annyi az egész, hogy visszakeresem a bátrabbik énemet, és felteszem a kérdésimet, lesz, ami lesz alapon? Jó, aztán majd megbánom, és esetleg kiderül, hogy megbánnom sem kell? Az is lehet, hogy a válasz örömteli lesz? Miért ne lehetne? Csak meg kell kérdezni, amire kíváncsi vagyok, különben sosem derül ki semmi. És, ha mégsem jó a válasz? Van jó válasz? Minden válasz jó. Minden őszinte, tiszta válasz jó. Tényleg? Ebben azért nem vagyok annyira biztos. Ahogy magamban sem vagyok annyira biztos. Biztos? Most ez meg hogy kerül ide? Soha a büdös életben nem voltam biztos magamban. A megérzéseimben, igen!

Érzéseim is vannak, meg megérzéseim is, és azon ritka állapot állt be, hogy még fedik is egymást. Biztos ez? Az érzéseim teljesen tiszták. A megérzéseim? Van-e aki ilyenre tud válaszolni? Azt hiszem, van. Van? Érzem, hogy van. Nincs más lehetőség: kell lennie. Kell lennie, akiből kiáll, hogy: "szer..."

Már megint nem vagyok normális?