Nyert az érzelem! Akkora pofont kapott az értelmem, hogy majdnem megborultam, de mint mondtam edzésben vagyok, így jómagam talpon maradtam.
Jin-jang állapotom a következőképpen nézne ki, ha látható lenne: egy rohadt nagy sötét folt a körön belül, benne egy picike világos pöttyel, mint racionalitás.
Annyira, de annyira okosakat tudok kitalálni, amivel önmagam is szembesülök alig pár nap alatt, és utálom az egészet. Eljött az ideje, hogy visszahúzódjak, mint érzelem és átengedjem a teret. A gond az, hogy nem másnak, hanem önmagamnak. Illetve, ezt még nem tudom.
Most fog következni az a létérzés, ami teljesen idegen tőlem. Elfojtani azt, aki vagyok: az érzelmeimet. Valahonnan előkotorászok némi értelmet. Van itt még valahol, biztos megtalálom. Nekem kedvez, hogy éppen a lakást rendezgetem. Szekrényeket fogok kipakolni, meg szelektálok majd: mi kell és mi nem? Biztosan van valahol egy kis ész eldugva, valamelyik dobozban. Vagyis inkább szelencében. Szelencécskében. Icipici kis tárolóban. Olyan sok eszem sosem volt, hogy láda kellett volna neki.
Beállt az utálom magamat állapot, ami szépen átmegy egy kellemes kis kínlódós időszakba, amikor elemeimre szedem szét önmagamat, majd megpróbálom újból összerakni. Csináltam már ilyet, és tudom, hogy minden érzelmi részt visszapakolok, és megint kint felejtek racionális elemeket. Teszem ezt azért, mert a kör nagysága adott, benne a jin és a jang csak egymás rovására fér el, tehát ahhoz hogy helye legyen iszonyúan túlzó, elviselhetetlen, önámító és végletesen idealista érzelmi részemnek, semmi más nem maradhat ki, mint az értelem.
Idézgetés következik. Ez sosem maradhat ki, amikor képtelen vagyok kifejezni mi van bennem. Tessék, itt van. Egy része. A többi bennem marad, titok.
A legfontosabbat kiemeltem, a még fontosabbat meg is döntöttem, csak azért, hogy tudjam: legalább arra figyeljek már, mit hiszek el önmagamnak! Sajnálom! Nagyon sajnálom most már, kár!
Amit gondoltál
Ahogy gondoltad
Úgy tűnik, hogy van
Úgy tűnik, hogy vagy
Ezentúl most már működik minden
Tudhattam volna, de soha nem hittem
Hogy tudni nem lehet, amiben hinni kár
Én ezt nem tudtam, sajnálom most már, kár
Könnyű reggel ez, vicces, ami fájt
Hagyd magad, Isten, földet érsz
Ippon lite
Az utálom magam állapot normális; az imádom magam, folyton-folyvást, ömlengek magamról és hejehujázok mint állapot beteges, illetve beteges talán minden, de ez elviselhetetlen és szánalmas. Milyen különös: a vidám figurák lettek a szánalmasak, és a magaemésztők az irigylésre méltóak. Nyilván durva sarkítás, amit írok, ezért is visszakozom állandóan, viszont az érzelmek mély megélése nélkülözhetetlen az igényes élethez, ez tény. Hogy mennyi mindent lehet átélni mélyen egy nap érzelmileg, az már fogas kérdés. Ha meg megakadunk és megragadunk egy érzelmi állapotban, az meg már betegség. Na, de a kettő közötti határmezsgye olyan vékony lehet, akár egy kifeszített pókháló szál (mégpedig a hosszanti szálak, amelyek nem ragadósak), az ember egyszer csak megbotlik, és tessék, a túloldalon találja magát.
VálaszTörlésCeterum censeo: realitás, azaz az igazság, a valóság, szemben az idealizmussal vagy mesevilággal, azaz a hazugsággal, önáltatással. Szinte már idealista elvakultsággal hirdetem a realitást, vagy ha az nincs, akkor a nonszensz tudatos vállalását, a dadaizmust és szürreálét. Akkor jöjjön Maldoror, Klee, Dali, Bunuel álomvilága, vagy akár Dylan Thomas. Semmiképpen ne a romantika, a neoromantika, a szentimentalizmus, mert semmi nem ideális, a józan emberi értelem berzenkedik a nyílt hamisságok ellen. Persze itt a film, különösen a mai filmek, a ma népszerű filmek, tele gyerekségekkel, mintha egy világ változott volna infantilissé (metamorfózis?). Hová az a nagy menekülés?! Mi elől, hiszen soha nem éltünk még ilyen jó korban, akár mostanság. A második világháborúról most ne beszéljünk, de az 50-es években még Amerikában is olyan agyament ötletek mentek át a valóságba, mint hogy atombombákat robbantgattak, miközben terhes nőket állítottak megfelelő távolságba a robbanás helyszínétől, hogy vizsgálják a sugárzás hatását. A 60-as és 70-es években százezrek haltak és nyomorodtak meg Amerika polgári lakosságából ostoba és szükségtelen háborúkban, lőttek a tömegbe tüntetések alkalmával, aztán jött egy ostoba hippy mozgalom, a diszkó korszak, Ronald Reagan kijelenti, hogy „facts are stupid things”, Clinton bebizonyítja, hogy a szopás és szopatás nem szex… és akkor még a világ legszabadabb és legfejlettebb társadalmáról beszélünk, nem a terror világáról. Most ne örüljünk a mindennapoknak úgy általában! Minek az önbecsapás a mesékkel, minek az idealizmus? A masszív realitás, aaaaaz valami. Nézd meg, milyen gondolatokat hoztál a világra, nézz a gyermekedre, tekint saját magadra, értékeld önmagad. Ha jól olvastalak idáig, akkor te komoly felsőbbrendűségi érzéssel vagy terhelt. Gúnyolódsz a szélsőjobb handabandázásán, aminek konkrétan egy ország dől be éppen mostanság, leszólod a műveletleneket, és bizony lesajnálod a nyelvüket rajtad köszörülőket. Nos, nem sokan érzik magukat ebben az országban ennyire mások fölött lévőnek. A többség ugyebár nem, mert ők haladnak a nyájjal, ők a kisebbséget degradálják képzeletben, miközben hű kutyuliként megugatják (megharapni nem merik, de csak azért, mert kedvencük nem ígért még nekik büntetlenséget ilyen cselekedetre). Neked aztán nincs szükséged idealista álláspontra, mesékre a lófarkú hercegről és más nyalánkságokról.
A végén én is előrukkolok egy verssel, ami – ha jól gondolom – jobban passzol a mostani érzéseidhez, bár még inkább a mű maga. Olvasd el ismét a Trakhisi nőket, méghozzá – ha teheted – Csengeri fordításában. Mondom, pont stimmel aktuális érzéseidhez. Habár mit tudhatom? Én annyira szeretem a költőt, hogy anélkül is néha a kezembe veszem, hogy bármi apropója lenne. Épp tegnap is ezt tettem, most meg eszembe ötlött, hogy talán megy a helyzetedhez. Két sort ide idézek mindenesetre:
„Hogy tudhass, tenni kell, mert kísérlet nélkül
A hit biztos tudássá nem válik soha.”
Csak ügyesen, csak ügyesen.
Priscus33
Az idézet talált! Nagyon is!
VálaszTörlésEgyébként meg a lóf*szt! Már bocsánat! Felsőbb rendűnek érzem magam?! A sz*rt! Különállónak, igen! Másnak, igen! Többnek??? Dehogyis! Nagyon komolyan: állandóan magamban kételkedek! Nem látod?
Azon még gondolkodom, miért is ez az ideélizmus hajhászásom? Ez tényleg kérdés. Talán mert nem tudni mi a valóság? Nem az a valós, amit megtapasztalunk, ami bennünk képződik? Ez meg akár idealizmus is lehet. Hidd, el nem értem ám! Gondolkodom. A tapasztalás, érzést jelent, érzetet. Valós ez? Hogy lehet valós, ha mindenkinél más? Bár nincs egyetemes nagy igazság. Lehet, hogy az én valóságom, neked idealizmus?
Amit a felsőbbrendűségről írsz, értem, de kicsit mérges lettem. Mintha nem azt olvasnád, amit írok. Vagy szarul csinálom.
Bocsánat, hogy ennyire felpiszkáltalak. Pusztán arra a sajátosságra kívántam rámutatni, hogy az értékelés, másokról alkotott szubjektív vélemény a legdurvább dolog, amit csak ember elkövethet ezen a földön. Nagyon kevesen is teszik. A legtöbben (legalább 99%-ra kell itt gondolni, de a több kilences tisztaság reálisabb) másokat ismételgetnek, nem alkotnak saját véleményt, szajkóznak ezt vagy azt. A hatalomgyakorlásnak az önálló véleményalkotáson keresztüli megvalósulása a legbátrabb és legbrutálisabb. A magabiztosságnak ehhez semmi köze.
VálaszTörlésNincsenek magabiztos gondolkodó emberek. Nietzsche sem volta az, Kierkegaard és Leibniz sem, Descartes és Kant is állandóan ingadozik. A gondolkodás ugyanis gondolkodást jelent, és nem ragaszkodást 6 éves, 12 éves, 24 éves, 36 éves stb. kori eszméinkhez. Márpedig ha nem ragaszkodunk, az új gondolat nem hirtelen váltja föl a régit, hanem először csak aggályok és kétségek marcangolnak, aztán érkezik a zuhatag, kataklizmák, rettenetes égiháborúk viharában, amelyek bennünk dúlnak. És igen, az idealizmus egy állapot. Mindig visszatérünk hozzá. Milyen jó lenne, ha… Bárcsak… És ha mélyen, nagyon mélyen elgondolom… akkor létezik is bizonnyal, hiszen az én valóságérzékelésem az én világom. Ha pedig létezik én világom, akkor az egyfajta valóság. Pontosan. Hogy a nagy VALÓSÁG mi a fene, azt nehéz megmondani. Van, akik szerint egyfajta társadalmi konszenzus, mások szerint az érzékelt, az érzékeinkkel felfogott valóság (Condillac), Berkeley szerint nincs is valóság, csak ami bennünk rejlik. A kettő között szebbnél szebb elméletek születtek. (És természetesen Berkeley annyira megejtő, hogy ha olvassa őt az ember, alig szabadulhat ettől a hiperszubjektív világértelmezéstől. Kiváló gondolkodó, valóban kiváló.) Én úgy tartom, hogy a realitás a lényeg, az objektíven érzékelt valóságmorzsákból összeilleszthető egyfajta valóság. Az objektív mindig azt jelenti, hogy nem benne vagy egy szituációban, hanem azon kívül. Amikor történik veled valami, azt külső szemlélőként nézed. Így persze nehéz átélni, és a valóság veszít erejéből, élvezeti forrás jellege vészesen meggyengül, viszont nem is annyira szubjektív, hamiskás, az aktuális idegállapotunk szerint átírt. Reálisabb és közömbösebb.
Priscus33
Nem piszkáltál fel.
VálaszTörlésEzt az objektív, külső szemlélő dolgot nagyon eltolom magamtól, olykor tudatosan előveszem, ha nagyon kell.
Én annyira, de annyira szeretek belül élni, átélni! Persze ez így kicsit szorongatóbb. Szerencse, hogy tudom: választhatok.