Süt a Nap és növekszik a Hold

A férfiak meg hülyék. Erről ritkábban írok, pedig sokkal jobban érdekel. Azért van ez, mert számomra a férfi ismeretlen terület. Ellentétben a részecskegyorsítóval, a világ keletkezésével – ezekről többször írtam már.
Talán mert nem akarom őket bántani. A részecskegyorsítónak, meg a világegyetemnek nem esik rosszul, ha én ismertetem a velük kapcsolatos , igen meghatározó véleményemet.
A nőket sem akarom bántani, és amikor látszólag bántom őket magamat is ostorozom.
Azért sem írok a férfiakról, mert mélyen érintett vagyok, és nem akarok olyat közhírré tenni, ami csak az enyém. Nem akarok személyes tapasztalatokat megosztani senkivel, sem pozitívat, sem negatívat.
Általánosítani fogok, annak alapján, amit látok, hallok.
A férfiakkal az a gond, hogy gyávák és konfliktuskerülők. Van olyan férfi, aki a konfliktust agresszióval véli megoldani, és ezáltal ki is kerüli. Ezeket az egyedeket nem tartom férfiaknak. Egy férfi is több, mint száz kiló izom.(és zsír)
Itt be is fejezhetném, mert nem nagyon értem, hogy a teremtés koronái, miért nem képesek a problémáikat nyíltan megfogalmazni, és saját elemi érdekeiket képviselni? Magánéletről beszélek, mert úgy látom, hogy a munkában nagyon is jól elboldogulnak. Jó vezetők, jó stratégák. (Kivétel a politikusok nagy része. Az egy külön faj. Nem nő, nem férfi: politikus)
Magánéletben lehetetlen, esetlen emberként képesek viselkedni, csak azért, hogy a legkisebb ellenállás felé mehessenek. Hol van itt a férfierő? Valami egészen téves kép lehet a fejükben, hogy egy esetleges kudarc - a konfliktus kapcsán – gyengeséget jelent. Gyengeségüket pont ez a gyáva magatartás mutatja.
Hol van itt a híres férfiész? A tiszta logika, az ok-okozat? A stratégia? Vagy talán éppen ez a baj? Az alapvetően más férfi-gondolkodás? Az, hogy a férfi képes az egészet egyben látni, de nagyon nehéz neki a részletekből összerakni a teljes képet? A férfiak nem szöszmötölnek. A férfi felmegy a hegyre és belátja az egész terepet. A nő meg a hegyre menet összegyűjti az apró részleteket és ugyanazt a terepet egészen másként látja, mert ő összerakott valamit, ami a terep lett. A férfi miért nem áll ki, olykor amellett, hogy az ő által látott táj, pont olyan jó lehet, mint a nőé?
Szar ezt leírni, de gyanítom, hogy a felelősségvállalással is baj van. A férfiaknak erős felelősségtudatuk van, a családjuk, a párjuk, a munkájuk kapcsán. Nulla önnönmagukkal összefüggésben. Talán az a legnagyobb kudarcok egyike számukra, ha kizárólagosan önmagukkal kapcsolatosan hoznak egy döntést, és az esetleg tévedés volt. Arról nem beszélve, hogy mekkora kudarcnak élik meg, ha döntésük kapcsán valaki sérül, valakinek rosszat tesznek. Pedig dönteni sokszor kell! A férfiak számos remek döntést hoznak a munkájuk során. Magánéletükben meg bénák. Ők úgy akarnak konfliktust megoldani, hogy mindenkinek jó legyen, és legutolsó sorban vannak ők. Mi ez ha nem gyávaság? Hiszen egy-egy ilyen esetben bátran kellene vállalni, hogy a lehető legjobb - az illető férfiből fakadó legjobb – döntést hozta, tetszik-e vagy sem, a szomszédnak, vagy a havernak?
Ehelyett toporognak, kínlódnak, és jól belebetegszenek – baromi férfiasan.
Nagyon sok mindent megértettem férfiakból. Nem is kellett hozzá sok férfi. Hála az égnek, mindig olyanokat találtam, akik színesek, értékesek, intelligensek. Mindegyikre felnéztem, mindegyiket szerettem, mindegyik férfi volt. Mindegyik sokkal zárkózottabb volt, mint én. Ebből nem következik, hogy a férfiak zárkózottak. Mégis! Talán lefaraghatnák a gyávaságukat, ha kicsit nyitottabbá válnának. Elsősorban önmagukkal kapcsolatosan. Meg kellene tanulniuk, hogy nincsen abban semmi veszélyes, ha valaki meglátja a tétovaságot, a bizonytalanságot.
A férfiakból talán az intuíció is hiányzik. Talán kevésbé képesek ráérezni, ki az akinek megmutathatják a kevésbé férfiasnak tartott oldalukat. Arra is rájönnének, hogy csak ők tartják férfiatlannak, ha felfedik : bizony ők is tudnak döntésképtelenek lenni, nekik is vannak nehéz, megoldhatatlannak tűnő érzelmi problémáik.
A nyitottságról jutott eszembe. Rólam sokan gondolják, hogy nagyon nyitott vagyok. Nem tudom megítélni, nem is akarom. Azt biztosan tudom magamról, hogy mennyi minden van bennem, amit nemhogy itt nem fedek fel, hanem még nagyon közeli barátoknak sem igen mondok el. Titkos füzetekbe írom, ha már nagyon feszít valami. (És meghallgatom a Nothing Else Matters-t ezerszer)
Szóval magamból kiindulva: nem kellene attól félnie a férfiaknak, hogy nagyon kiadják magukat, hiszen mindenkinek vannak rejtekei, amit megtarthat magának. Most itt nem beszélnék, a szürke, érdektelen dögunalmas, félművelt hülyékről. Nekik nem kell kitárulkozni, hiszen két perc alatt látszik minden róluk, többre meg ki kíváncsi?
Még mielőtt bárki magára venné, megsértődne és utálni kezdene engem, elmesélem mi történt ma velem. Felhívott egy ismerősöm (nő), hogy miért írom róla a blogomat, azaz, amit a nőkről írok, úgy érzi róla szól. Nagyon megdöbbentem, mert igaza van. Ő a múzsám. Kiegészítve saját belső élményeimmel és egyéb megfigyeléseimmel. Nem tagadtam le. Miért tenném? Ráadásul kifejezetten dühít is a viselkedése, mert pontosan azt a női minőséget rontja, amit én itt idealizálok folyamatosan. Az is igaz, hogy nekem nagyon jó tükör egy ilyen nő.
Nem gondolom, hogy tanulnia kell bárkinek abból, amit itt összehordok. Ez az egész „renaszansz” rólam szól, a saját lelkigyakorlatom és igenis hiperszubjektív. Eszem ágában sincs, hogy ennek tanulsága lenne. Önmagam sokat tanulok, önmagamról. Aztán majd én fogom felismerni, ha hülyeségeket plántáltam az agyamba.
Az azért elgondolkodtató, hogy az illető megsértődött. Azért furcsa ez, mert ha már magára ismert, akkor nincs miért megsértődnie. Azt mondhatja, hogy nem ért egyet velem, és én iszonyúan torzítva látok dolgokat. A sértődés egyetlen dolgot jelent: eltaláltam.
Nem gyakran szoktam visszaolvasni korábbi förmedvényeimet, mert valószínűleg megszüntetném ezt az egészet. Most megtettem, mert megijedtem, hogy kiadtam valami személyes dolgot. Nem. Semmi olyat nem írtam, ami személyre szabottan egyvalakiről szólna. Kivéve amikor magamról írok, de én nem fogok megsértődni, mert ideig-óráig egyetértek magammal. Amikor meg nem, akkor azt megírom és akkor azzal fogok egyetérteni. Micsoda ideális állapot!
Tehát, ez itt senkiről nem szól, személy szerint. Az általam ismert férfiak tisztelet érdemlő, remek emberek Okosak, mint a Nap. Nálam mindenesetre sokkal okosabbak, persze én Hold vagyok. Holdként engem világítottak meg, általuk voltam ideig-óráig teli, aztán volt amikor fogyni kezdtem. A legjobban szeretett állásom - Holdállásom - mindig amikor növőben voltam, általuk. Hagyjuk most a Föld szerepét ebben, nem értek a csillagászathoz! De ha már Föld: mindig férfiak által maradtam a talajon, mert ők alapjában véve ott vannak, így ha velük akartam lenni, kénytelen voltam elengedni a rózsaszínű gázzal felfújt lufikat. Egyszer jó lenne, ha valaki megpróbálna velem kicsit föld felett járni. Lehet, hogy ehhez is bátorság kell?
Most már semmit nem tudok pontosan. Kivéve, hogy ki a Hold és ki a Nap. Azt hiszem az még úgy van, hogy a Nap adja a fényt a Holdnak.
Hajrá!