Fércmunka

Egész éjjel nem aludtam. Szépen, aprólékosan szétszedtem magamat, aztán hajnal három körül gondoltam, hogy itt az ideje összerakni engem. Nem valami felemelő foglalatosság. Nem részletezem: utálom magam. Hülyeségeket csinálok – persze hülyén, mi mást tennék? Elviselhetetlennek, de ami ennél is sokkal szarabb: totálisan felesleges lénynek látom magam. Ez van. Majd elmúlik, ha találok valami hasznosat, vagy legalább értelmeset magamban.
Időrendben, de eltérve a témától: reggel tönkrement a másfél éve vásárolt, jogtiszta cuccokkal felszerelt számítógépem. Leállt, kikapcsolt és nem lehet bekapcsolni. Ezen a pontos sírva fakadtam. Nem a gép miatt, hanem mert ez volt a kegyelemdöfés. Jó sokáig sírtam. Majd összekaptam magam és elrohantam szavazni. Annak ellenére, hogy megmondtam: nem szavazok. Pro és kontra érveket ütköztettem és ez lett az eredmény.
Életemben először elmentem egy internet kávézóba, hogy jelezzem a külvilágnak: nem érnek el a neten. Az internet kávézó nagyon jó dolog. Jönnek-mennek a népek, finom kávéillat van és közben hasznosan lehet tölteni az időt. Óránként ötszázért.
Nagy bánatomban megvettem azt a könyvet, amit tegnap nem kaptam meg, majd nagyon boldogtalanul hazajöttem.
Itthon szétszórva találtam a hajnalban darabokra szedett magamat. Megint sírtam. Nekiláttam összerakni valamit abból, amit a padlón találtam. Két csoportra osztottam a szemetet: érzések és értelem. (Mi másra? ) Meglepően gyorsan haladtam. Két egyforma nagy kupac érzést találtam: az egyik a fájdalom. A másikat meg nem mondom meg!.
A racionális dolgaimat kis seprűvel kellett egy kupacba söpörnöm, nehogy a macska szaladgálás közben szétszórja az apró részecskéket. Találtam egy nagyobb darab értelmes dolgot: tapasztalat. Empirikus megismerés. Na nem kell valami hatalmasra gondolni! Úgy kell elképzelni, hogy a két érzés, mondjuk akkora mint egy kosárlabda, a tapasztalat, meg mint egy üveggolyó. Tapasztalat ügyben a mennyiség rengeteg, a feldolgozott, hasznosított rész, amelyet érdemes magamba visszapakolni, nem olyan sok.
Egyik átélt, megélt élményem, amiből valamiféle értelem született, az hogy jó letenni a terheket. Több éves folyamatban vagyok teher lepakolás dolgában. Nem külső terhekről van szó. Egyik legfontosabb, amire rájöttem: amit magunkban hordozunk, a saját rondaságaink, az összes nyűgünk, amik megfojtanak, azok a terhek. A külső terheket könnyű cipelni, ha belül rendben vagyunk. Több éve már, hogy az én nagy csomagjaimat hátrahagytam. (Van még, bőven nálam.) Akkora kupacok ezek, hogy amíg élek szem előtt lesznek, de ahogy távolodnak jobban látom őket. Nem fogom ide leírni, legyen elég: csúnyák. Igaz, én már egyszerű emberi dolgoknak látom őket. Viszont ma valahogy belém hasított a dolog, hogy baromi nagy ívű vagyok, de azt persze nem vettem észre, hogy amikor a csomagokat elhagytam, magamból is elhagytam egy darabot. Valószínűleg ehelyett keresek valamit magamban. Egyelőre ezt még nem tudom összerakni.
Érdekes, hogy a racionális apróságok között figyelt az állandó szorongásom. Meglepődtem, hiszen ennek az érzések között lenne a helye, viszont mivel mindig tudom - ahogy most is - mi a szorongás oka, így mondható: ez már nem megfoghatatlan lelki dolog. Ez már félelem. Azzal meg szembe kell menni. Azt hiszem itt találtam meg a magyarázatot, arra miért teszek olyat, ami formabontó, ami más, ami eltér az általánosan elfogadott viselkedéstől. Tudnom kell, hogy a félelmem jogos-e vagy sem? Ezt csak akkor tudhatom meg, ha megmutatom mi van bennem és várom a csapást. Hogy mitől félek? Ezt sem mondom meg! Ez mindig egy emberre tartozik.
Kora délutánra azt hittem kész vagyok. Szépen visszaraktam a fájdalmamat (mert az kell, hogy legyen tükör), és a másik érzést is. (az meg egyébként is hozzám ragadt) Új felismerésemet is visszapakoltam, majd laza férccel rögzítettem lehetetlen személyiségemet (Már ha nevezhetem ezt így, egyáltalán.) Ekkor kaptam egy telefont. Majdnem szétszakadt a varratom. Olyat akart valaki belém tuszkolni, amit én kihagytam. Direkt. Mert nem akarok, semmilyen sem lenni. Szürke szar akarok lenni, a két kosárlabdával és a pici üveggolyóimmal.
Meglazult varrataimat megerősítettem. Remek kötőanyagot találtam, a belőlem fakadó legerősebbet: a vágyat. Vágyamat nem hagyom el, még akkor sem, ha Buddha mester erre tanít. Én inkább ragaszkodom, még ha Buddha mester pont a ragaszkodástól óvna. A vágyaim erősen összetartanak. Majd legfeljebb újraszületek! Unatkozni akkor sem fogok, ahogy elnézem mostani megtestesülésemet.
Jól összeragasztgatva magamat – kis sírdogálás után – eszembe jutott, hogy összerakom a régi számítógépemet. Ugye hogy van itt ész?! Előkaptam, átdugdostam a mindenféle zsinórokat, majd elindítottam a gépet. Újratelepítettem az operációs rendszert, meg a vírusirtót, csináltam egy kis helyet a merevlemezen (mert ennek a gépnek, nagyon kicsike van), és íme működik! Lassan. Néha ki akar jelentkezni szegény, mert már fáradt, de azt azzal lehet megelőzni, hogy a CD meghajtóba be kell tenni egy lemezt. Mikor ki akar jelentkezni, megjelenik egy ablak és szól nekem, hogy nem lehet kijelentkezni, mert lemez van benne. És akkor OK!, aztán megy minden tovább. A másik megoldás, hogy bejelentkezek egy másik felhasználói fiókba és akkor meg azért nem enged kijelentkezni, mert ott be van jelentkezve valaki, aki szintén én vagyok. Kicseleztem.
Nem felejtem el József Attilát. Lesz itt megint idézgetés. Kettő. Vagy három. Még most nem tudom, annyi minden kavarog bennem. Kezdem:

„Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.”

„Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...”

„Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,
Lelket, ki tudja, tenni birsz csodát
s agyat, ki nálam sokkal ostobább.”

„Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
Szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet fellelek.”

„Repedt kályhámon macska ül -
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.”
Befejeztem.