Egyensúlygyakorlat hülye elméleteim mentén körbe bezárva, szabadon

Ma azt hittem, hogy az elmúlt napok történései után szépen, lassan megőrültem.
Az történt, hogy úgy egy hete Metallica szól a fülembe. Ezt úgy kell érteni, hogy menet közben és munka közben, aztán itthon is, még kicsit. Az is történt, hogy már nem éreztem elég keménynek, és ekkor ijedtem meg, hiszen majd’ fél évig hallgattam Judast (meg kicsit Jack-Jack is volt), és nem azért folytattam Metallica-val, mert meguntam, hanem valami sokkal intenzívebbre vágytam. Egyik barátnőm mondta nekem, hogy vannak emberek, akiknek sok ingerre van szükségük, mert akkor érzik jól magukat. Én valószínű ilyen sokingeres ember vagyok.
Igen ám, de két napja folyamatosan egy számot hallgatok. (Nothing Else Matters) Ezért gondoltam, hogy most már tuti becsavarodtam. És akkor megvilágosodtam és azt ide le fogom írni.
Egyfelől teljesen egyértelmű magyarázat az idióta zenehallgatási szokásomra, hogy ez a szám tökéletes. A szövege meg én vagyok. Ettől olyan kamaszos érzésem van: na, ugye, hogy megmondja ő is a nagy igazságot, őszintén, bele a nagyvilágba! (never cared for what they say/never cared for games they play/never cared for what they do/never cared for what they know/and I know). És igen! Ott a nagy valóság! Ahogy én is érzem – mikor hallgatom, feltétlenül.
Másfelől sok inger ért az elmúlt napokban nagyon is nekem való érzetek, tehát egyértelmű, hogy egyensúlyra törekszem, amikor a lassú és szép zenét hallgatom, hiszen nem szabad túlpörögnöm. Ezt már tudom kezelni, és ennek örülök. A pörgésem még így is elég heves, de nekem kell, hogy érezzem: ÉLEK.
Az is eszembe jutott, hogy valószínűleg azért szeretem a metál zenekarok lassú, érzelmes számait, mert egyensúlyba hoznak valamit. Ráadásul nagyon erős hangsúllyal teszik. Marcona, kemény emberek, fémes hangzású zeneszerszámaikkal, egyszer csak előállnak valami szívet tépő gyönyörűséggel. Pont ez az ellentmondás teremti meg az egyensúlyt.

Mostanában elhanyagoltam a Jin-jang világát, de a bölcs anyatermészet figyelmeztetett a zenék által. (Még mindig jobb, mintha a fülészeten figyelmeztetnének: vegyek már vissza!)
Imádom ezt a szimbólumot. Nem a klasszikus ábrázolás a kedvencem, ahol egyensúlyban van minden, hanem a taoista tanítások magyarázataként használt eltorzult ábrázolásokat szeretem. Olykor túl sok a sötét, vagy éppen a világos és egyértelmű, hogy bármelyik csakis a másik rovására növekedhet. Annyira egyszerű, és mégis annyira elgondolkodtató, és tulajdonképpen benne van az egész élet. A változás, és mindenkinek és mindennek a harmóniára törekvése.

Sokan úgy értik ezt a jelképet – ha férfi-nő szempontjából nézzük – hogy két fél ad ki egy egészet. Ez nem így van. A Jin éppolyan szubjektum, mint a Jang. Amit ketten alkotnak, alkotnának, az a harmónia. Igenis hiszem, hogy vannak áldott pillanatok, amikor nem zabálja fel egyik a másikat, hanem egyenlő arányban töltik be a körüket. Azt hiszem boldog ember, aki ezt már átélhette – pedig biztosan mindenkinek megadatott már, csak nem biztos, hogy észrevette, mert ehhez a jelenben kellene élni. Legalábbis a jelent a lehető legnagyobb mértékben kellene megélni.
Ehhez képest megy egymás nyomkodása, a körön belül. A folyamatos taposás, lökdösés.
(csak egy mellékes: horkol a macskám a monitor mögött)

Azt hiszem, olyan jin-jang állapot is van, amikor az egyik visszahúzódik, hogy a másiknak nagyobb tere legyen. Nagyon szépen hangzik. Olyan önzetlen dolognak tűnik. Elhiszem, hogy létezik ilyen helyzet, ami rendben lévő, viszont ha az egyensúly szempontjából nézem: előbb-utóbb véget kell ennek vetni. A visszahúzódó fél besűríti magát egy kis helyre, ami hosszú távon élhetetlen, még akkor is a terjeszkedő fél nem feltétlen rosszindulatú.
A magát összehúzó könnyedén csinál magából áldozatot. Sajnos ez a nőkre jellemző. Szánalmasnak, szerencsétlennek mutatják magukat, szinte már nem is látszanak, de mivel kifelé törekszenek, előadják az áldozat szerepet. Az a kicsire zsugorodott sűrítmény pedig nagyon erős anyag. Semmi esetre sem lágy, tehát hosszú idő után alkalmatlanná válik az egybesimulásra a másik pólussal. A pillanatnyi egyensúly nem meleg, finom mozdulatok során áll majd be, hanem robbanni fog és jól összenyomja a másikat.

Olykor vissza kell húzódni, a másik javára, de tudni kellene, hogy ez az egész a közös harmónia érdekében történik. A nőnek tudatosan kellene teret engednie, akkor, amikor az érzelmek ideje jön el. Ebben a helyzetben nem a nőnek kell még nagyobb teret elfoglalni, és a férfi elől elvenni, hanem hagyni, hogy a férfi növekedjék. Szerintem sokkal többet beszélnének a férfiak az érzelmeikről, ha éreznék, hogy ez nem kizárólagosan női terület. Érzelmekkel agyon lehet nyomni a másikat. A nők sokszor meg is teszik, majd csodálkoznak, ha a jól összezsugorított férfi nem szól, nem reagál. Majd egyszer robban.
A férfiaknak pedig az ésszerűség idején kellene visszahúzódniuk. Sok férfi hiszi magát okosabbnak, mint a nők általában. A „Hajnalka, te ezt nem érheted!” nagyon is jellemző férfi magatartás. Az egyensúly szempontjából szükség van a női gondolkodásra is és ennek is teret kell adni. Egyértelmű reakció, ha sok lehurrogás után a nő rábólint mindenre, amit a teremtés koronája mond. A szerencsétlen, nagyra nőtt férfirész pedig tényleg elhiszi magáról, hogy nagyon okos. Majd jól meglepődik, amikor a nő robban és – láss csodát! – értelmes dolgokat vág a fejéhez, majd elválik.

Megint hihetetlen okosakat találtam ki. Azt még nem találtam ki, hogy mennyi ebből a hülyeség és mennyi, ami valóban értelmes dolog?

Ha mégsem hülyeség ez az egész, ahhoz hogy működjön, ismeretre van szükség. Önismeretre, meg valami olyanra, amit az ok-okozat törvénye mond. Azt sem árt érteni – legalább picit belegondolni – hogy valaminek, valakinek a rovására tenni bármit, valószínűleg belőlünk vesz el egy darabot, agresszív módon. Nem elvenni, átengedni - emberi kapcsolatokban. Kölcsönösen. Szerintem.
A jin-jang az élni és élni hagyni művészete is. Végtelen körbe zárt lágy jelkép, amiben nincs szeglet, nincs sarok, nincs egyenes vonal. Csupa lágy görbület egybefonódása az áldott egyensúly érdekében.

Most aztán fogalmam sincs, hogy jutottam el ide? Valami túlpörgés volt ott az elején, meg Metallica is, ha jól emlékszem.
Van, amire nagyon jól emlékszem, amikor a jelenben voltam, egyensúlyban. Az utóbbi pár napban voltam boldog is, pedig igyekeztem visszahúzódni. Szeretném hinni, hogy sikerült. Okos nem voltam az utóbbi napokban. (sem) Még az is lehet, hogy újabb hülyeséget csináltam. Mégis jól érzem magam, mert jó teret engedni, hiszen az átengedett területre új, szép dolgok jönnek. Az én terem határtalan, ami a józanészt illeti, de nem akarok nagyon józan lenni, csak amennyire muszáj, hogy ne sértsek, és ne sérüljek. Mégsem érzem annyira jól magam, és egy hajszál választ el attól, hogy leírjam mi az amit utálok magamban. Nyilván ez is az egyensúly miatt van. Most jól belenézve magamba: egy lehetetlen, elviselhetetlen, túlterjszkedő borzalmat látok, aki meg is érdemli, hogy a percnyi boldogságát azonnal felülírja kételyekkel. Terek? Visszahúzódás? Miről beszélek én itt? Lehet, hogy annyira össze kellene húzódnom, hogy ne is látszódjak? Azt hiszem nem omlana össze senki, ha hirtelen eltűnnék. Még ezt is megtehetem, ha akarom. Szabad vagyok. Jó lenne, ha ennek tudnék örülni is és nemcsak tudatában lennék, mekkora érték ez!
Most azt hiszem, hogy az elmúlt napok történései után szépen, lassan megőrültem. Vagy sosem voltam normális? Mi a normális? Akarnék az lenni? Vagy sosem voltam őrült? Mi az őrült? Hol itt az egyensúly?