Nagyon szívesen megmutatnám, ha tudnám, hogy mi történik bennem. Nem mindenkinek. Azoknak, akik maró gúnnyal odavágják: „Te tökéletes vagy!”
Nagy tökéletességem csúcspontjára hág. Az egész múlt hetem azzal telt, hogy egy kétségkívül öntörvényűségemből adódó tettemet elemeztem. Ne higgye, aki nem akarja – nem érdekel – de nem a saját szempontomból. Azt már a keletkezés pillanatában tudtam: magamnak gondot okozok. Öntörvényű kényszerem indított arra, hogy őszinte és egyértelmű megnyilatkozást tegyek, egy esetleges téves feltételezésből: tisztázhatom a tisztázatlant. A tévedésem oka az lehet, hogy ami számomra nem tiszta, más számára világos és egyértelmű lehet.
Így rágom ötszázadszor ugyanazt, rohadt nagy tökéletességemben: miért nem tudok konvencionálisan viselkedni? Miért teszek rendre meghökkentő dolgokat?
Konvencionálisan nem önmagam lennék. Önmagam meg folyamatosan gondot okozok. Illetve nagyon remélem, hogy nem.
Isteni tökéletességem nem érti: miért kell folyamatosan korlátokra figyelni? Miért kell újra megmagyarázni: ki vagyok én, és amit teszek, mondok nem manipulatív.
Isteni tökéletességemben nem értem: milyen világ az, ahol egy könnyen eljátszható szerepbe bújva sokkal kevesebb szorongásom és kérdésem lenne?
Nagy tökéletességem kérdezi: miért elfogadottabb az álmosoly? Miért meghökkentő a valós érzés, gondolat? Miért elfogadott a szikrázó gyűlölet, agresszió?
Tudom, hogy nem vágnák a pofámba: „te tökéletes vagy”, ha a sorba beállva, én is újrajátszanám azt, amivel már leszámoltam. Egy önámítással teli, közös céloktól, közös élményektől teljességgel megfosztott szürke kapcsolatot. Elfogadottabb lennék, ha szereznék magamnak egy gazdag pasit és eljátszanám, hogy szerelemből ágyba bújok vele. Ezt elfogadná bárki. Az is elfogadott, hogy a férfit meg kell szerezni – bármi áron – aztán láncra kell verni, majd irányítani. Ezt a sok szemétséget tehetném, és máris újra bekerülhetnék a női klubba, ahonnan a válásomkor dobtak ki. Kidobtak, mert nem voltam hajlandó beállni a köpködjünk a volt férjünkre csapatba. Egyszerű elfogadottá válni – elvált nőként. Mint írtam köpködni kell visszafelé. A másik elfogadási pont: a válás oka csakis az a szemét állat, aki megcsalt, elhagyott, hűtlen volt, nem törődött velem, pedig én aztán a lelkemet kitettem.
Olyat nem szabad mondani, hogy azért váltam el, mert elmúlt. Ilyen okból konvencionálisan nem válunk. Ebben az „elmúlt” állapotban az egzisztenciális okok, és az áldozat kéjes szerepe miatt, még évekig gyötörjük magunkat és a másikat is. Ha vannak gyerekek, szépen, módszeresen tönkretesszük az ő életüket is.
Ezek az elfogadott viselkedési normák.
Én meg ugye tökéletes vagyok. Biztos a tökéletesség mellékhatása, hogy baromira nem vagyok jóban magammal. Sőt még félek is, hogy elrontottam valamit.
Itt pislákol a kis reményke, kis sugara: visszajelzést kaptam, hogy nem csináltam nagy baromságot. A tökéletességem elfedi az agyam mélyebb rétegeit, ezért úgy kell ezt a visszajelzést mantráznom, hogy megnyugodjak. Mert elhiszem, mert nincs rá okom, hogy ne higgyem el neki. Ezért időről időre felidézem és tudattá formálom a megnyugtatást, homályosítva ezzel a hülye rágódásomat.
Annyira tökéletes vagyok, hogy a huszonnegyedik óra telik el ezzel.
Akik belém marnak, az ocsmány felületes kiszólásaikkal, biztosan nem töltenek egy percet sem annak vizsgálatával, miért tették, amit tettek? Miért kell savat önteni valakire, aki nem az ő sorukban áll?
Egy szó, mint száz: jól kidühöngtem magam, így a kis fájdalom, ami miatt nyugtalankodtam, kicserélődött az indulatra. Most meg az is elmúlt.
Idézgetés az öntörvényű tettem indíttatásához :
„Never opened myself this way
Life is ours, we live it our way.
All these words I don’t just say
And nothing else matters”
Tökéletesen rendben vagyok. Számít valami, ezen kívül? (csak halkan: a másik)
A gondolkodás a legtöbb ember számára elképesztően fárasztó tevékenység, ezért inkább rutinból cselekszenek, sodródnak az áramlattal, bólogatnak, és egész egyszerűen azt teszik, amit a környezetük (diktál). Egyetértenek a többséggel, vagy legalább a környezetüket meghatározó emberek zömével, a hangadókkal. Ha igen eltérő közegekben mozog valaki, akkor itt ezzel, ott azzal ért egyet, csak ki ne rekesztődjék, mások általános szeretetét, ami szimpátiánál nem több, el ne veszítse. Itt azért felcsillan a halovány remény, miszerint legalább a hangadók önállóan gondolkodó lények. Ám ők szocialisták, liberálisok, jobboldaliak, fradidrukkerek, Keynes-iánusok, monetárisok, pünkösdisták, kálomisták, minoriták vagy obszervensek, punkok, révesek, minimalisták stb. Ők nem ők maguk, hanem ők mások. Csak 100-120 önállóan gondolkodni képes lény létezne a földön? Azok, akik a legújabb irányzatokat kifundálták? Szigorúan véve persze még ők sem, mert ők csak egy alirányzatot hoztak létre a rockzenén belül, nem pedig egy teljesen új irányt. Az impresszionizmus is annyi forrásból táplálkozik, Turner-től, Manet-n át a kialakuló fotózásig, és még vagy 8-10 jelentős hatásig, hogy nem lehet megnevezni az atyját. A reneszánsz még komplexebb. Az ír kolostoroktól a görög itáliai menekültekig, az araboktól a keresztes háborúkon át II. Frigyes szicíliai vegyes kultúrájú udvaráig számtalan hatás metszetéből ered, és alig hihető, hogy az egyik hiányában is abban a formában létrejöhetett volna, ahogyan ma ismerjük és szeretjük. Európában görög nyelvtudással és görögös műveltséggel kizárólag az írek rendelkeztek kolostoraikban. Ha ők nem utazzák be Európát, hogy is érkezett volna meg a görög műveltség Itáliába? Ki is akkor az eredeti gondolkodó? Létezik egyáltalán ilyen? A válasz egyértelműen: igen. Az őseredetiség ugyan rendkívül ritka, és az is néha áleredetiség, hiszen a reneszánsz inkább a görög kultúra újramegjelenítése, mintsem merőben új alkotás, de akkor is ott és akkor újként, másként jelent meg. Merészebb lett a gondolkodás? A görögnél semmiképpen. Egy begyepesedett keresztényi világban divatosnál mindenképp. Az embereket viszont vitte az ár. Egyszer ilyen stílusjegyeket biggyesztettek magukra, máskor meg mást. Gondolkodni egymillió emberből egy sem volt hajlandó. Régebben sem, most sem. Különös ezért felháborodni az emberi tulajdonságokon, még ha kellemetlen is nagyáltalánosságban egyeseknek, a nem sodródóknak. Érdemes olyan emberek társaságát keresni, akik örülnek sajátos viselkedésünkön és gondolkodásmódunkon. Sőt, hajlandóak még hozzá is tenni valamit a magukéból. Már nem azért, mint ha a miénk nem tetszene nekik, hanem mert ők is egyéniségek. Valamilyen szinten elfogadják, hogy mi így gondolkodunk, érzünk stb., de természetesen nem internalizálják eszméinket, hiszen az éppen olyan szamár viselkedés volna, mint ha mindenben ellentmondani igyekeznének. Ma megtalálni az effajta lényeket mindennél egyszerűbb.
VálaszTörlésÖrvendezzünk hát! Priscus33
Bámulatos nézni az átkelésedet hullámhegyen és völgyön, míg végül eljutsz ugyanoda, ahonnan indultál: azaz nincs baj veled.
VálaszTörlésÚgy látszik szükséged volt még arra, hogy megerősítsd az alapjaidat. Eljátszol a kritikával, forgatod a szádban, rágod, de lenyelni nem tudod, majd végül kiköpöd, és megállapítod, Te rendben vagy.
Több önbizalmat Renáta! Az élhető élet alapfeltétele, hogy úgy közeledünk egymáshoz, hogy: Te oké vagy, Én oké vagyok.
Ha valaki megkritizál, ítélkezik a véleményed, külsőd, szokásaid miatt, pedig azzal Te senkinek sem ártasz, akkor ő az alapvető tiszteletet elfogadást nem adja meg neked. Nem akarja elfogadni a másságot. Önző, egoista emberi működés, sajnos gyakori.
Ha nem ért veled egyet, az nem baj, de ha címkéz, megbélyegez, indulatosan puffog rád, akkor támad, és sérti a határaidat. Ezért foglalkozol annyit ezekkel a határokkal. Onnantól már nincs béke, amíg a határsértő a helyére nem kerül. A háborúk is ezért törnek ki nagyban.
Ha sokan ezt teszik a környezetedben nézd meg....lehet, hogy kockaformájú fejük van. Keresd a golyóbis alakú fejűek társaságát!
Pont ma olvastam egy cikket, hogy mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül meg kell szakítani az olyan kapcsolatokat, amelyek mérgezőek. Kinek, kinek a saját immunrendszere szerint.Jómagam erős határvoanalat húztam, nem építettem Berlini falat. Milyen érdekes? Még ez sem elég. Mert azt úgy nem lehet csinálni, hogy a másikat (aki engem sért) egyszerű emberi lényként kezelem, de nem vállalok vele közösséget semmiben. Tisztelettel, és elfogadással teljesen semleges kapcsolatot ajánlottam. Állítólag ezt így nem lehet csinálni. Nem tudom. De az igaz - öntörvényűség ide, tökéletesség oda - ha nem gondolom, hogy nagyon rendben lennék, de az biztos, hogy a saját utamon vagyok. Lehet, hogy ez az amit rendben lévőnek hívunk.
VálaszTörlésnever cared for what they say
VálaszTörlésnever cared for games they play
never cared for what they do
never cared for what they know