Valamire jutottam. Valamire, aminek a pillanatnyi kimerevítése: ülök a nagy megfejtés közepén, fogom a fejem és egyelőre tehetetlennek érzem magam. Pozitívan értékelem, hogy már a gödör széléig kimásztam, a megfejtésem, mint egy takaró terül el alattam.
Megpróbálom a közhelyeket itt az elején leírni, amelyek mint egy futófény sorjáznak az agyamban. Szülőnek lenni nehéz. Szülőnek lenni sok fájdalom és nagyon sok öröm. Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. A szülőnek a gyereke, mindig a gyereke marad – felnőttként is.
Lássuk, mi van a plédemen, amin ülök? (A fejemet fogva.)
Csak olyan szülő lehettem, amilyen vagyok. Mondjuk úgy: szabadelvű. Az a „beszéljük meg”, „minden problémát meg lehet oldani” típusú, megengedő anya. Régebben is, most is fontosnak tartom a gondolat, a véleményformálás szabadságát. Ma is vallom, hogy a korlátainkat magunknak kell felállítani, a saját erkölcseinknek megfelelően, mely morál tapasztalati úton alakul ki. Egyetlen dolgot elfelejtettem: a gyereknek kevés a tapasztalata, neki sokáig csak mintái vannak, a minta pedig hosszú ideig, a szülő. Az én mintám nem lehet a gyerekem korlátja.
Állítottam korlátokat. Rosszakat, rossz helyre. Szigorú szabályokat kellett a gyerekemnek betartani, amelyek egy felnőttnek a szabályai voltak. Egyszerűen nem kezeltem gyerekként a gyereket.
Itt ülök, fogom a fejem. Hol is tartok? Hol tartunk? Remek, liberális elveimnek köszönhetően a lányom szellemében szabad, tehetséges, igen intelligens, értelmes, gondolkodó ember, ultra mennyiségű érzelemmel megrakva, nagyon szerethető személyiséggel. Az elmaradt, vagy helytelen szabályozás miatt nem tud felnőni, ami semmi mást nem jelent, mint a felelősség vállalást, a döntés mérlegelésének lehetőségét, a döntést magát. Felismerését annak, hogy dönthet szabadon, de tudni, hogy a következményeket vállalnia kell.
Azt hiszem ez történt az elmúlt húsz évben. Felnőttként állítottam egy mintát, még az is lehet, hogy mércét – egy gyereknek.
Valószínűleg nem vagyok alkalmas szülő. Valószínűleg a legjobb szülő vagyok a lányomnak, ahogy az apja is az. Senki nem szereti őt úgy, ahogy mi. Elég-e ez? Egyelőre elég kell, hogy legyen, mert nem tudok tovább lépni. Azt sem tudom kell-e? Ha kell, akkor kinek? Lehet, hogy most helyben kéne topogni itt a takarón? A topogás már több mint az ücsörgés és fejlógatás.
Amikor megszületett, összeomlottam. Egyszerűen megfojtott a tudat, hogy valami érthetetlen erő az én felelősségemre bízta azt a picike – hozzáteszem, tökéletesen szép és hihetetlenül kiegyensúlyozott – embert. A kórházban, körülöttem minden anyuka boldogan mosolygott, én meg anyám vállán bőgtem. Nagyon megijedtem. Magamtól, a helyzettől.
Később gondolkodtam, hogy milyen úton induljunk – immár hárman – annak érdekében, hogy a mi tökéletesre sikeredett gyerekünk a lehető legjobbat kapja? Már újszülött korában is a kamaszkorára készültem. Biztos, ezért nem figyeltem rá, hogy ő egy gyerek. Még a kórházban elhatároztam, hogy meg kell őt kímélnem egy olyan kamaszkortól, amilyen az enyém volt. Még ma is utálok visszagondolni arra az időre. Nem akartam, hogy a gyerekem is utálja majd az egész világot, a szüleit, a többi embert, és egyetlen célja legyen csak: elmenekülni otthonról.
Mit mondhatok? Semmit.
Inkább belemerülök a spirituális ködbe, hiszen a racionális tartományban nem jutok semmire.
A hinduk szerint a karma visszafelé nem hat. Azaz a szülő karmája mindenképpen befolyásolja a gyerek életét, de a gyerek karmája nem a szülőét.
Így viseli az én apám karmáját a gyerekem – rajtam keresztül. Nem hiszek az eleve elrendelt sorsban, hiszek a folyamatos tanulásban, abban, hogy a karmánkat alakítjuk – ezért vagyunk itt. Semmi más értelme nincs az életünknek. Azt hiszem, ha én feloldom a saját karmám kamaszkorban gyökerező görcseit, segíthetek a lányomnak.
Úgy legyen!
Ez az írás kissé jobban megmozgatta a fantáziámat. Bizony. Mert hát a liberalizmus a felelősség elől való menekülés legtipikusabb formája. (Ugyanaz az agresszivitás is.) Egyikhez sem kell gondolkodni. Elég annyi, hogy mindenre rátámadunk, ami nem egyezik 3-szavas jelszavunkkal; a másik esetben pedig nem állítunk szabályokat. Csakhogy, létezik liberális zeneszerző vagy festő? Aligha. Ha Bach egész életében azon törte volna fejét, hogy új hangjegyeket találjon föl, akkor bizony nem jutott volna semmire. Sőt, a költőt egyenesen vezeti a ritmus, a versmérték, ami ilyen értelemben nem megkötés, hanem éppenséggel segítség. A keret, az egy játék, pontosabban játéktér. Nem lenne élvezhető a foci szabályok és pontosan megrajzolt partvonal nélkül, aminek érvényességét szigorúan betartjuk. Hogy magunktól, vagy mások erőszakolják ránk, ugyan mindegy az. Az élet és az alkotás is azon belül, nem azon kívül, vagy azzal vitatkozva zajlik.
VálaszTörlésPersze mindezek csak alapérvényű megállapítások, az egyes egyénekre nem állnak, legfeljebb utólagos rátestálással. Ha valaki, akit irányítani szeretnénk, valódi egyéniség (azaz nem mintákhoz, klubokhoz csatlakozó, réves, hippi, yuppie stb.), akkor oly mindegy, hogy mit teszünk, a szinaptikus hálózatok sajátos kialakulására vajmi kevés hatással lehetünk. Ha meg nem az, akkor nagyon is számít, mit teszünk, mert amilyen mintázatot elültetünk benne, az fogja őt működtetni egész életében.
Amikor magunkat építjük – eszmélésünktől, azaz úgy 15 éves korunktól – valamilyen célzattal (szerényebben: ötlettel, elképzeléssel) tesszük. Ilyenkor már dereng, hogy mivé is szeretnénk válni. Maga a szakma még változhat, a stílus, a jelleg nem igazán. Ha valaki szikár, akkor az is marad (ezen legfeljebb egy trauma változtathat), aki odaadó, ő is. (Sokkal árnyaltabb leírás jobban megfelelne, de azzal mi most…) Mi egy stílust építünk, ami egy elképzelésünknek felel meg: szeretetreméltóak akarunk lenni, csúcsteljesítményt akarunk elérni, lígő-lógó alakok, kitartottak, álmodozók, alternatívok stb. a mintaképeink. Rosszabb esetben a környezet alakít bennünket. Akik ez utóbbi kategóriába tartoznak, joggal mondhatják, hogy ehje aser ehje. (Ne háborodj fel az utaláson, hiszen ez is csak egy kép voltaképp. Meg hát egy vérbeli liberálishoz nem is illene.) A valódi egyéniségek viszont nem, bizony nem mondhatják. Ha mi alakítjuk magunkat, akkor akárkik lehetünk, és nem véletlenül vagyunk, azok, akik vagyunk. Hatást gyakorlókként is felelősek vagyunk tetteinkért, és mint dinamikus lények, alakulhatunk is. Nyilván ez egy átok, vagy kevésbé vallásosan kifejezve magunkat, teher, amit cipelnünk kell. Nincs mit tenni.
A leírás közepén ’szigorú szabályok’-ról beszélsz, amiket állítottál, de valószínűleg inkább a rész eleje a pontosabb leírás, hogy nem erőltetted rá a gyerekedre a véleményedet. Most meg nem olyan a kislány, amilyennek szeretnéd: sikeres, magabiztos, boldog, akinek az élete sínen van. Persze, lelkünk mélyén mind ilyen gyereket szeretnénk. Valójában azonban ez szörnyű! A szenzibiltás determinál. Az érzékeny, finom lények nem lehetnek felhőtlenül boldogok, mert ahhoz egy kicsit hülyének, és főleg vaknak kell lenni. A szellemi éleslátás nem enged bennünket meggazdagodni, napról napra odatenni magunkat és a kettős könyvelés oltárán feláldozni friss pillanatainkat. Mi nem tudunk órákon át koktélt iszogatni a tengerparton. A világ standard olyan gyengeelméjű bagázst jelöl, akik ugyan szép látványt nyújtanak, és imádni valóak minden tekintetben, ugyanakkor ha nem lennének, alig vennénk észre, ha csak nem gyerekeink-szüleink, akiket irreális módon szeretjük. Az embernek új barátnője támad, nem hiányzik a régi, mert igen hasonlít rá az új. Mások folyamatos megnyilatkozásait pedig úgy várjuk, mint a messiást, mert sajátos látásmódjuk értéket teremt, és addiktív.
Priscus33
Van még egy remek hírem, kedves Renáta. Az ember fantasztikus lény! Szinte elnyűhetetlen. Még azok is, akik szörnyen törékenynek tűnnek, és megviselik őket a mindennapok nekünk alig észrevehető holmijai. Gondoljunk csak bele, mivé alakult az élet a technikai civilizációban. Honnan hová. És mivé válunk még! Csodás belegondolni is! Minden napot olyan kíváncsisággal várok, hogy majd megőrülök. Az ébredés a legjobb pillanat. Mint ha villám csapna belém, abban a pillanatban felállok az ágyból, amint kinyitom a szemem, amit 5 perc heves küzdelem követ az agyam tökéletes állapotba robbantására.
VálaszTörlésAz egyetlen készség, amit egy szülőnek el kell ültetnie a gyermekében, az az önmotivációs készség. Annak tiszta tudata az élet minden pillanatában, hogy ki is ő. Reálisan, csakis reálisan. Miben jó, miben gyenge, milyen személyiség, milyen egyedi és megismételhetetlen, kiknek fontos, neki kik fontosak stb. Szóval az önintegritás, a tiszta önkép. Ugyanúgy a tiszta valóságérzékelés. Kik mások, miben jók és miben nem, mennyiben másolatok és mennyiben egyediek. Mindennap elhasználódunk egy kicsit, este már foszlányokban heverünk szanaszét, össze sem vagyunk képesek szednünk magunkat. És akkor jön az öröm, ami elönt bennünket, amikor meglátunk valakit, akit nagyon, de nagyon szeretünk, és ismét frissek és tettre készek vagyunk. Megpróbáljuk olvasni őt, új szemmel látni, összhangba kerülni vele. Előbb óvatosan közelítünk. Megfigyeljük, hogy reagál ránk. Egyelőre még titkoljuk örömünket, nehogy riasztóan hasson a másikra, aztán amikor ő is ránk hangolódik, egyre édesebb táncba kezdünk a gondolatok és érzelmek parkettjén.
Akiben nem alakult ki a keljfeljancsi ügyesség, annak örök sirám és keserűség az élete, akármilyen felnőtt is. Meg hát nincs kellemesebb, mint a szerencsétlent adni, mert így potom áron jutunk langyos szeretethez. Na de, ha tudjuk önmagunk értékét, akkor ez a realitás nagyon erős excelsiorunk lehet, ami egyfajta iterációs hurkokban képes bennünket emelni. Ha ez a készség adott, nincs mitől tartanunk, ha nem, plántálnunk kell. A legnagyobb ajándékot, vagy talán az egyetlen fontos szülői adományt így adhatjuk mindazoknak, akiket szeretünk, és ezáltal felelősségi körünkbe vontunk.
Bach például egy nagyon mély értelmű megjegyzést írt a naplójába, amikor pár napon belül meghalt a felesége és egy gyermeke. Próbáld megfejteni! „Add Istenem, hogy soha ne hagyja el lelkemet az öröm!” Micsoda! Ez a pali még derűre mer gondolni egy ilyen szörnyű tragédia pillanatában! Talán nem is érthető igazán ez a bejegyzés, hiszen a mester zeneszerző volt, és kifejezőereje is zenei. Ekkor nekiállt megírni életműve csúcsát, a hegedű szonátákat és partitákat (BWV 1001-1006). Ezek a művek az érzelmek olyan skáláján játszanak, a legmélyebb fájdalomtól a feladatok strukturálta élet mindennapjain keresztül az örömig, ami teljesen egyedülálló a zene, sőt a művészetek történetében is. De honnan szerezte hozzá az erőt a mester? Ha ragaszkodunk a mi terminológiánkhoz, akkor a tiszta személyiség-tudat keltette és egyre újra, megújra keltette önmotivációból. Oké, de hát Bach egy valódi óriás volt, mi meg nem vagyunk azok. Weöres Sándor mondta egyszer, amikor rákérdeztek egy rádió műsorban, hogy nem írták már meg százszor ugyanazokat a témákat, és talán még jobban is, minek újra írni? Ő pedig úgy reagált, hogy tudja ő, hogy nem egy József Attila, meg most nincsenek is ilyen nagyságrendű költők, de ha ezeket a verseket nem írja meg, akkor azokat senki nem írja meg. És annyira azért van nagy személyiség, hogy egyedit alkosson. Sőt, ehhez még csak Weöres Sándornak sem kell lenni. Az ember jusson el addig, ameddig eljuthat, de akkor is legyen egyedi. Inkább egy gyengébb egyedi, mint egy profibb másolat. Az értéke az egyediségben van. Talán nem is annyira, mint Schumpeter hitte, de igen nagy mértékben.
Priscus33
Az emberek alapból tehetségesek, és nagyon szépek. Gyerekként. Ha elnyűtte őket az élet, rossz lesz rájuk nézni. Ilyenkor szinte megszűnnek emberi lénynek lenni. Ha már nem hiszik magukról, hogy egyedi értéket képesek létrehozni, és ők csak másolatokként kell létezzenek, akkor ezzel a mozdulattal le is mondanak önmagukról. Lehet belőlük 10 vagy száz vagy százezer, mind-mind másolat, és ők együtt is pusztán egyet tesznek ki. Például a keynesiánus közgazdász, aki szóról szóra elhiszi, amit ez a zseni mondott. Megjegyzem a századelős viszonyokra értve, amikor volt is értelme. Ma már hajmeresztőnek kellene számítson. De ő nem akar gondolkodni, ő keynesiánus. Kérdeztem egy fotóst, hogy melyik a jobb, a Nikon vagy a Canon. Azt mondta, hogy a Canon. Amikor 2 gépet összehasonlíttattam vele, a Nikont hozta ki jobbnak. Ekkor ismét megkérdeztem tőle, hogy melyik a jobb, melyiket ajánlja nekem. Azt mondta, hogy a Canont. Kérdeztem: miért, hiszen éppen az előbb te is… Azt mondta, azért, mert ő canonos. Ilyenkor elszomorodom. Megszűnt szintén egy ember.
VálaszTörlésNem sokkal jobb az sem, akit felemészt a folyamatos magabizonytalansága. Rajta egy tiszta, egyértelmű, sallangmentes önkép segít. Hiszen ha bizonytalan, és nem másokban, hanem önmagában az, akkor ő egy gondolkodó lény. Azaz egy csodalény. Descartes, amikor majdnem azt mondta, hogy cogito ergo sum (ezt egyébként nem mondta, de majdnem), akkor ő önmagára gondolt, és helyesen. Csak igen kevés emberre igaz persze az állítás.
Egyébként az érzékeny gyermeknek a szülő a támasza, később szimbiózisban fog élni valakivel, aki az ő komplementere. Az ellentétek ellenére is ez egy kiváló együttes lehet, bár itt javarészt a szerencse munkál. A befektetett energia azonban itt is – mint annyi más helyen – szinte mindig meghozza gyümölcsét.
Priscus33
Egy ponton vitatkoznék: a szabadelvűség, vagy liberlizmus számomra a szabad gondolatok alapján születő, szabad döntést és annak kötvekezményeinek vállalását jelenti. Az én fogalmai szerint nem korlátlanságot, hanem - és ezt a bejegyzésben is írtam - a magunk által felállított korlátokat jelenti, ami ideális társadalomban szinte egybeesnek a közösségével.
VálaszTörlésIgen, a költőt is kötik a jambusok. Vagy nem és szabadverset ír, vállalva hogy kevesebben értik.
Mégis azt gondolom, hogy korlátozott gondolkodású ember nem lehet művész. A ritmusok, hangjegyek, jambusok, színek a formát adják a szabad gondolathoz.A kísérletező elme akár új formákat is kitalál - ebből születnek az új írányzatok. Erre persze mondhatot, hogy nincs új a nap alatt, és ez is igaz, de az új dolgok a meglévők más rendszerezéséből is kialakulhatnak.
Így látom.