Egyenlősdi

Előkerültek a nők is a kampányban. Gondolom, ezek után jönnek a kutyák, macskák és a gyerekek, annak ellenére, hogy ők nem szavaznak, de van gazdájuk, aki igen.

A nők esélyegyenlősége. Erről volt szó. Mindent meg kell tenni a nők esélyegyelőségéért! Ez nagyon szép. Jelszó, és mint általában ennek sincs sok értelme. Szerintem idejétmúlt ez a dolog. Mire nincs esélyük a nőknek? A nők tényleg hátrányosabb helyzetben vannak, mint a férfiak? Leszámítva, a szélsőségesen megalázott helyzetben élőket, semmivel sincsenek rosszabb pozícióban nőtársaim, mint a férfiak. (Persze nem ártana, ha ugyanazért a munkáért, ugyanakkora bért kapnánk.)

Sok nő vesz körül, sok dolgot látok, hallok. Zömében elkeserítő. Leginkább az gondolkodtat el, hogy tapasztalataim szerint a nők, akik forszírozzák ezt az egyenlősdi dolgot, miközben nem látják, hogy a férfiak sem rosszabbak nálunk. A férfiak viszont pontosan tudják ezt, és értik is, hogy a nők mások. Nem jobbak, vagy rosszabbak, csak mások. A férfiak ezen felismerése teszi őket olykor szerencsétlenné, tehetetlenné, hiszen számukra nagyrészt ismeretlen a nők világa. A nők részéről nem így van ez, hiszen a férfiakat is ők nevelik. A férfiakra kikerülhetetlenül erős befolyása van az első számú nőnek, az anyának.

Nem szeretem azt a szócséplést, ami a nők karrierjéről és a családban vállalt szerepéről folyik. Leszámítva azt a néhány éjszakai háttérműsort, vagy a neten fellelhető értelmes megnyilatkozást, ami nem problémaként, hanem helyzetként kezeli ezt a dolgot.
Egyrészt nem hiszem, hogy a nők milliói törekednek klasszikus férfikarrierre. Ugyanakkor azt is látom, hogy a munkahelyemen sok női vezető van, ha nem is nagyon magas pozíciókban. Ezek a nők családanyák is és vezetők is. Nem látom őket szerencsétlennek, vagy kiszolgáltatottnak.
Vessenek meg érte, de úgy gondolom, hogy a nagyon magas beosztás nem női műfaj. A nők nem jó stratégák. A nők elvesznek a részletekben, kevésbé látják át a nagy folyamatokat, nagy szervezeteket. Nem azért mert hülyébbek, hanem mert nők. Ennek meg örülni kellene és nem keseregni, hogy kevés a női vezérigazgató. Az sem véletlen, hogy középvezetői szinten sok a nő. Talán mert a pozícióban felettük álló férfi valóban jó stratéga és tudja, hogy szüksége van a női tulajdonságokra is a szervezet vezetésében.
Esélyegyenlőtlenségről, akkor beszélhetnénk, ha a nőket csupán a nemük miatt hátrány érné a munkájukban, a fejlődésükben.
Manapság már dönthet a nő. Eldöntheti, hogy a munkájában a lehető legmagasabbra akar jutni és ezért mindent meg is tehet. Senki nem akadályozza, és ha elég ambiciózus, sikerülni is fog neki. Ja, hogy választania kell, gyerek és karrier között? Ez sem ennyire fekete-fehér, de a tudomány jelen állása szerint a nők szülnek és szoptatnak. Ezt a mégoly törekvő nőknek is muszáj elfogadniuk és ennek alapján alakítaniuk életüket. A döntés az ő kezükben van.


A politika más. Kicsi a nők aránya a parlamentben. Tény. Akik vannak, azok is inkább csak nőneműek. Nem véletlen. Épeszű, nőiségét spirituálisan is megélő nő nem vállalkozik arra, amit politika címén művelnek az országgyűlésben. (Van kivétel is, meg is tudnám nevezni, azt a kettőt.) Az ország szempontjából szükség lenne, hogy a női minőség is jelen legyen, ott ahol a legfontosabb döntések születnek. Ez más, mint egy vállalat. Az ország mégiscsak emberek millióinak hazája, fontos lenne, hogy a női oldal is erősebben jelen legyen a vélemények kialakításánál. De, könyörgöm! Ne kvótával! Ilyen számbűvészkedéssel könnyen lehet, hogy sokkal rátermettebb férfiak maradnak ki a közéletből, csak azért mert férfiak. (Máris hátrányosabb helyzetbe kerülhetnek, a nemük miatt, ugye?)

Arról kevesebb szó esik, és esélyegyelőség szempontjából nem is jól megfogható, hogy a művészetek terén, miért a férfiak képviseltetik magukat nagyobb arányban? Az a kor már régen elmúlt, amikor a nők nem tanulhattak. A boszorkányüldözés idején volt ördögtől való, ha egy nő netán festett. Úgy értem: festményt.
Ezen azért már régen túl vagyunk. Egyelőre el kell ismerni, hogy a férfiak valami miatt tehetségesebb művészek. Azt alapul véve, hogy igazán jó alkotásokat, általában frusztrált, keserű, szomorú, önmagukkal vívódó emberek hoznak létre – megkockáztatom, hogy ennek a nők az okozói. Nevezhetjük múzsának is a jelenséget, vagy egy domináns anyának.
Nem nagyon tudok boldog költőről, íróról, festőről, legalábbis olyanról nem, aki elégedett lett volna az életével, az élettel. (Ez persze lehet, az én műveletlenségem is)
Számomra nagy csoda, hogy a sokszor érzelmek nélküli, keménynek sztereotipizált férfiak tudtak olyan verseket, dalokat írni, amitől sírva fakadok. Még énekesnőt is keveset tudok, aki nagy hatással volt rám. (Janis Joplin)
A férfiak is érző lények, nem is akármilyenek, csak nem lehetnek azok. És meg is érkeztem az esélyegyenlőtlenség következő területére, a családhoz. Csodálkozom, hogy a férfiak még nem tiltakoznak a hátrányos helyzetük miatt.
Abban a pillanatban, ahogy a nő birtokon belül van, a férfi megsemmisül. Beindul az átalakító játék, a zsarolási potenciál, a nyílt és kevésbé nyílt követelőzés. A férfi arra készül, hogy erős legyen, hogy családfenntartó legyen. Ezt várja el tőle a társadalom és a feleség is, megtűzdelve az anyóssal. Mivel a férfiak azt a téves tudást hozzák, hogy attól válnak erőssé, ha mindent fogcsikorgatva benyelnek, ezt meg is teszik. Gyanítom, hogy sok férfi azért törekszik vezetőpozícióba, hogy bizonyítsa a párjának és a külvilágnak, hogy erős, okos és stabil hátteret nyújt a családjának. Otthon meg sokszor hagyja, hogy dirigáljanak neki. Otthon a nő irányít. Mindent. Már, ha hagyják neki. Tudom, hogy ez általánosítás, de azt is tudom, hogy beszélnek nők a férjeikkel. Parancsszóval. Olyat is láttam már, amikor kiborul a bili és a férfi az asztalra csap. Mi történik? Sírás. A „te már nem szeretsz engem” műsor, a nő részéről. Ennek az előadásnak a második felvonása a gyerekkel fegyverezés, a harmadik a gyenge nő szerepe, akit nem lehet elhagyni, bántani, mert mi lesz vele, a farkastörvényekkel működő nagyvilágban? És mi van a végén? A legtöbb esetben a nők válnak. Nem lesz semmi bajuk a nagyvilágban. A férfiak többségében megborulnak, hacsak, nincs mellettük valaki – egy másik nő - aki átsegíti őket a krízisen.

Változott a véleményem. Régebben másképp láttam a férfi-nő viszonylatot. Átéltem pár dolgot és láttam, látok néhány kapcsolatot, ami árnyalta a képet.
Azt pontosan tudom, hogy a nők mire törekszenek. Ismerem az eszközöket is. Magam is nő vagyok - nem titkolom – használtam őket.
Jelenleg egyetlen dolog érdekelne: mire vágynak a férfiak? Úgy igazán, mélyen? Szerintem nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: ugyanarra, mint én. Kiegyensúlyozott, elégedett életre, egy szerető társsal.

Fentiek ellenére –vagy éppen azért – feministának tartom magam. Komolyan gondolom, hogy meg kell védeni a nőket. Már van szavazati jogunk, dolgozhatunk, tanulhatunk, vezethetünk autót, járhatunk nadrágban. Itt az idő, hogy mindezt kezeljük a helyén és próbáljuk megtalálni nőiségünk lényegét, és ha megvan: éljük meg!
Nem vágyom rá, hogy a hajamnál fogva húzzon egy férfi a barlangjába. Megyek én a lábamon is! De!
Remélem, nem én vagyok a kisebbség, azzal hülye elavult elképzeléssel, hogy rábíznám magam egy férfira. Nem akarok olyan dolgokban dönteni, ami nem az én területem. Nem akarok a férfi helyett gondolkodni és megszabni neki mit tehet és mit nem. Felnőtt, önálló, erős férfira van szükség, akinek az ereje akkor teljesedik ki, amikor vállalhatja az érzelmeit is. Ehhez kell a befogadó nő. Nincs kétségem abban, hogy ez így lett kitalálva: a férfi teremtő, a nő befogadó. Befogadja a férfi teremtőerejét.
Annak ellenére, hogy utálom a felszínes dolgokat, még attól is tudok boldog lenni, ha nőnap alkalmából megköszöntenek, főképp akkor, ha valaki a teljes nőt látja bennem és nem a nemi jegyeimet.
Hogy kellően szentimentális és nyálas legyek – hiszen én tehetem, mert nő vagyok – itt egy darab a szívemből: