Lelkem mélyéből jelentek. Napok óta nem megy ki valaki a fejemből. Férfi. Még nem szerelem, mert vannak gondolataim is. Egyelőre nem vagyok benne az őrületben. Akkor jönnének a József Attila versek, meg a giccses videók.
Az van, hogy a dolog tökéletesen irreális. Úgy döntöttem, hogy figyelek. Magamra, és rá. Két alternatíva van. Az egyik, kicsit józanabb: figyelek és, ha van jel, reagálok. Persze van jel, nem véletlenül gondolok rá. Nem reagáltam, legalábbis tudatosan nem.
A belőlem fakadó teljesen elrugaszkodott változat: fatalizmus. Amennyiben a sors minket egymás mellé rendel ideig-óráig, nem kell tennem semmit, úgyis bekövetkezik, aminek jönnie kell.
A második változatot választom. Egyrészt, mert nincs olyan közel, hogy nagyon figyelhetnék, másrészt, mert a karmikus megoldás közelebb áll hozzám. Az sem elhanyagolható szempont, hogy ha elkezdek itt jelezgetni, meg reagálni, óhatatlanul benne leszek érzelmileg és akkor úgy fog mellettem elmenni a nagy ő, hogy észre sem veszem. Azaz, ha nem jönne be a jelelés, én meg sugárzom kifelé, hogy meg ne környékezzenek, nem is fog senki sem a lábaim elé vetődni az utcán, miszerint nem tud nélkülem élni.
Erről nem írok többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése