Más? Állapot?

Reggelre állapotom lett. Állapotos lettem. Terhem a következő:
Nem akarok élni. Így nem. Ez egy depressziós tünet. Depressziós nem vagyok, mert tudom, hogy minden változik. Ez sem marad így.
Az életem legfontosabb területei éppen egy szakadékot képeznek. Krátert. Én meg már a széléig csúsztam. Sötét is van, hideg is van. Ráadásul a hó szép fehér takaróval elfedi az egészet, pedig én tudom, hogy mi van ott. Ezért fog változni a helyzet.
Csernus meg menjen a fenébe, mert igaza van! „Hölgyem ön egy olyan pasiba szerelmes, aki nem létezik” És akkor mi van, doki? Régóta tudom, hogy bárkinek joga van hülyének lenni.
Az egész napom azzal ment el, hogy felismertem, rájöttem, mérlegeltem. Nem jutottam sehova. Unom az egészet. Nem akarok így lenni! „Az ember kétségkívül azt teheti, amit akar, de nem határozhatja, meg mit akarjon.” És ehhez mit szól, doki?
Ez volt egy terület.
A másik, nagyon személyes. Abba tényleg beledöglök. Vagy megoldom.
Közben szépen, óvatosan itt somfordál a pánik is körülöttem. Biztosan beszereztem egy szövődményt – az agyamra -, mert egyetlen dolog, amihez kedvem van: dolgozni menni. Ott legalább várnak a kis árfolyamaim, devizáim és a stabil főkönyvi számlák. Alig várom, hogy megnézzem őket. Igen ám! De el is kell jutnom a munkahelyre! Akadályok tömkelege vár rám, ami már most rémisztő. Járművek, terek, széles utak, aluljárók. Egyelőre úgy fest, hogy a pánik ma itt alszik nálam, és reggel együtt indulunk. Annyira unom már!
Most átmegyek a barátomhoz és megpróbálom útközben lerázni valahogy életem egyetlen társát.
Még az is lehet, hogy holnap a nem létező pasi szorongat meg a villamoson? Az, amelyik miatt hülye vagyok.
Egyetlen dolgot határoztam el a túlélésem érdekében: félni nem fogok!
Különben meg nem érdekel, ha hülye is vagyok. Érzem, amit érzek, tudom, amit tudok!