(ön)érdekes emberek

Az ember érdekes. Szoktam is nézegetni embertársaimat jöttömben-mentemben. Isteni arcokat látni!

Minap a metrón láttam egy meleg párt. Isten bizony irigyeltem őket! Nem a nemi identitásuk miatt, hanem azért, mert talán soha életemben nem láttam még két ember közt ilyen evidens, és természetes együttlétet. Összhangban voltak, harmóniában. Nem nyúltak egymáshoz, szinte nem is volt köztük fizikai érintkezés, leszámítva, hogy a térdük összeért. Úgy beszélgettek, úgy nevettek, hogy látszott: mindenük összetartozik. Nem voltak kirívóak, feltűnőek. Ami feltűnt az a kapcsolat. Hogy volt köztük kapcsolat. Azt hiszem, ilyet csak két teljes egész ember teremthet meg. Két olyan személyiség, akik külön-külön is egységet alkotnak önmagukkal. Vállalják azt, akik. Nem a melegségüket, hanem a személyiségüket. Rendben vannak. Nincs elfojtás, álságosság, színjáték önmaguk előtt. Kicsit elszomorított, hogy nő-férfi között nem látok, nem láttam ilyet. Biztosan észrevenném, mert nézegetem az embereket. Sok dolgot észreveszek, és sok dolgot nem értek. Van, amikor módomban áll megkérdezni, ami számomra érdekes és kicsit értetlenül nézem, de a válaszok rendre új kérdéseket szülnek, amire a válasz szintúgy érthetetlen számomra. Vagyis az ok érthetetlen.

Család. Anya, apa, gyerekek. Élnek, éldegélnek, gyarapodnak. Szépek és mosolyognak. Aztán szép lassan elmúlik a mosoly, megkopik a fény. Az egész családon. Esetleg megtörténik egy-két félrelépés, amit szinte soha nem követ a valós okok keresése, mert a félrelépő, és a megcsalt is ámítja önmagát leginkább a gyerekek érdekében és a békesség kedvéért.
Az általam ismert családok nagy részében előbb-utóbb elkövetkezik a külön alvás időszaka. A gyerekeknek szépen beadagolva, hogy apuka éjjel sokat dolgozik, azért nem alszik anyukával.
Még ekkor sem merül fel, hogy a kapcsolatnak vége. Mindenki mosolyog és csiszolja a képet, hogy ragyogjon kifelé. Ilyenkor már mindig a gyerek érdekeit tartják szem előtt. Szavakban. Egyszer, egyetlen egyszer kellene végiggondolni a saját gyerekkort. Erős a gyanúm, hogy sokaknál kiderülne: pontosan tudták, érezték, annak idején, hogy apu és anyu, már csak egymás mellett élnek. Azt is tudják, immár felnőttként, hogy nem volt ez jó. Senkinek.
Ezért nagy bátran írom ide: ne a gyerek érdekében! A saját érdekében!

Elváltam. Olyan házasságból léptem ki, amilyenekben emberek tízezrei élnek. Békés, nyugodt, kifelé ragyogó szép család. Csak belül rohadt az egész. És sajnos a család rohadása, azt jelenti, hogy a házasfelek, és a gyerekek emésztik magukat.
Én is kiköltöztem a hálószobából. Ennél a pontnál tudtam, hogy nekem kell kimondanom: vége. Azt is tudtam, hogy amit teszek, a saját érdekemben fogom megtenni. Távolról sem önzésből. Épp ellenkezőleg! Addigra már tisztán láttam, hogy az én állandó rosszkedvem, a férjem kóválygása ide-oda, pont a gyereknek árt a legtöbbet. A gyereknek, akinek az érdekében végighazudtam magamnak cirka tíz évet. Sajnos kiderült, hogy igazam volt. A gyerek mindent érzett, később már tudott is. Kis híján tönkrement bele.
Amikor erre rájöttem, elhatároztam, hogy elsősorban magamat kell rendbe hoznom, hogy a gyerekem ne egy megkeseredett, szorongó, befordult anyát lásson és meneküljön előle. Ahogy mégiscsak megpróbált menekülni. És ahogy én is menekültem otthonról, egy olyan családi fészekből, ami kizárólag a mi érdekünkben volt kibélelve álboldogsággal, álmosollyal.

Nem a válást propagálom, és nem mondom, hogy én tökéletesen csináltam. A túrót! Csak azt mondom, hogy a saját életemben itt villog két példa, amiben egyenként boldogtalan emberek játszanak családosdit. Nem tudom másként látni: a gyereknek semmi nem fontosabb, mint hogy körülötte harmonikus, életükkel elégedett szülők alkossák a családot. Ez az ő érdeke. Nem a társasjáték, ahol a standard szerepeket műanyag bábok alakítják – kizárólag az ő érdekében.
Nem olyan egyszerű ez, de az ember bonyolult. Én is belegebedtem, amikor mellőlem az én életem párja, kizárólag a saját boldogsága érdekében kitérő utakra ment. Naná, hogy kikészültem! Ma, úgy látom, hogy nem ez volt a baj. A baj az volt, hogy utána együtt maradtunk. Játszani a gyereknek. Nem a gyerekkel. És, hogy még tovább bonyolítsam: nem hiszem, hogy egy, akár több félrelépés miatt véget kell vetni a kapcsolatnak. Azt meg végképp nem hiszem, hogy egy harmadik miatt (érdekében) kell szakítani. Akkor kell véget vetni, sőt akkor véget kell vetni az egésznek, ha nincs közös út. Amikor lelkem mélyén nem érdekel, hogy mit gondol, érez a másik. Na, akkor tényleg vége!
Szerintem válni is csak saját érdekből szabad. Azért, hogy én jobban legyek és ne nyomorítsam a saját keserűségemmel azok életét, akiket állítólag szeretek.

Mit nem értek? Okos, értelmes, intelligens felnőtt emberek sokasága, miért nem ül le önmagával beszélgetni és próbálja meg kidobni az erkölcsösnek mondott érveket, no meg a társadalmi elvárásokat, és szigorúan a saját és a családja boldogságát tartva szem előtt döntést hozni? Urambocsá’ ilyen alapon elválni?

Örök álmodozóként, igenis hiszem, hogy van valahol valaki, aki az én párom, és hiszem, hogy mindenkinek van valahol egy embere. Éppen ezért hiszek a teljes családban. Hiszem, hogy kell az apa, és kell az anya. Hiszem, hogy lehet igazi, boldog családban élni. Hiszem, de jelenleg csak egy ilyet látok. Már amennyire látható számomra.

Milyen a boldog család? Olyan, mint a meleg pár, a metrón. Megkérdőjelezhetetlenül összetartozó. Már ránézésre is.

Az is lehet, hogy rózsaszínű napszemüvegben utaztam, és ebből adódóan írtam ide mindezt?
Nem tudom, nálam sosem lehet tudni. A párt nagyon jó volt látni.